Aranykönnycsepp

„...mert annál fájdalmasabb nincs is, mikor azt a személyt veszted el, ki szívednek legkedvesebb, s ki számodra az egész életet jelentette.”

Kezdtem fáradni. Nem bírtam tovább, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, aminek hatására mindent másképp láttam. Úgy éreztem, ezt a csatát nem tudjuk megnyerni. Szánalmas tudom, de képtelenségnek láttam már azt is, hogy az ellenség közül akár egyetlen lovas is elesne. Hogy is gondolhattuk egy pillanatig is, hogy csak így legyőzzük ezeket az Árnylovasokat? Hiszen mi feleannyian vagyunk mint ők! Vagy talán már annyian sem...
Sophie! Hallottam fejemben Serafina lágy, mégis tiszteletet parancsoló hangját, melyhez már úgy hozzászoktam. Higgy magadban, kérlek! Sikerülni fog, te is tudod! Küzdenünk kell!
 - Én... nem vagyok képes rá Serafina! – fakadtam ki könnyeimmel küszködve. Annak ellenére, hogy gondolataimmal is üzenhettem volna szeretett sárkányomnak kétségbeesett kiabálásba kezdtem. – Te vagy a világ legjobb társa, de én... túlságosan... képzetlen vagyok hozzád! 
Serafina nem akart válaszolni, de nem is lett volna ideje. Hirtelen egy hatalmas fekete sárkány csatlakozott hozzánk, hátán egy állig felfegyverzett Árnylovassal. A koromfekete fenevad fejével Serafina nyakához kapott, de mi gyorsabbak voltunk. Trükkösen kitértünk a támadás elől és egy könnyű csavarral a feketesárkány alá kerültünk. Serafina kérés nélkül rohamozta meg a másikat: pofáját hatalmasra tátva ott harapta a lény nyakát és hasát, ahol érte. Ám a fekete ezt nem sokáig tűrte, visszatámadott. A két sárkány komoly harcba kezdett egymással, s én szinte már feleslegnek éreztem magam. Serafina egy komolyan képzett sárkány volt, a sereg legjobb harcosa, tehát érthető volt, hogy már nem hagyatkozott jelzéseimre, de ez mégis fájt nekem. Az előbb kerekedett harcikedvem gyorsan szertefoszlott, mert úgy éreztem magam, mint egy púp Serafina hátán. Nem vagyok idevaló, nem vagyok Haros... ez egy félreértés!
 Gondolataim elvesztek a kétségbeesésben, s már egyáltalán nem figyeltem társam mozdulatait. Csakis arra tudtam gondolni, hogy mennyire reménytelen és ügyetlen vagyok. Csak mereven ültem a bőrnyeregben, de nem segítettem őt. Ez okozta a végzetes bajt...
Egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Serafina hősiesen hadakozott a robosztus feketével, de a nála kétszer nagyobb sárkány végül mégiscsak felülkerekedett rajta. Sárga fogait mélyen Serafina torkába vájta, miközben nekitaszította egy sziklafalnak. Társam fájdalmasan felmorrant és teljes erejéből próbálta magáról lelökni az Árnylovas sárkányát, hiába.
- Serafina! – sikkantottam rémülten és éreztem, hogy szemeim megtelnek sós könnyekkel.
Automatikusan nyúltam hátra egy nyílvesszőért, hogy végezzek a szörnyű bestiával aki Serafina életére tört. Villámgyors voltam, életemben először. Egy pillanat alatt rátettem a vesszőt az íjra, céloztam, és lőttem. A nyíl a sárkány pofájába fúródott, aki ettől még jobban felbőszült, de elengedte Serafinát, ami megnyugvással töltött el. Ám sárkányomnak már nem volt elég ereje a repüléshez, szárnyai tépetten csukódtak össze, és mi zuhanni kezdtünk. Egy hatalmas sziklára estünk, és a csapódás erejétől én még három méterrel arrébb csúsztam Serafinától, aki a sziklaperemre zuhant.
 Serafina! Szólítottam őt gondolatban. Serafina, jól vagy?  Nem válaszolt, engem pedig egyszerre elöntött a magányosság. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Rémülten támolyogtam oda kedves társamhoz, nem törődve a hatalmas fájdalommal, ami a tüdőmet szorította. Most csak ő volt a fontos, senki más.
- Serafina! – ismételtem immár hangosan. Hangom remegett a félelemtől, gyomrom kavargott az idegességtől.  – Serafina!
Letérdeltem sárkányom elé, fejét alátámasztottam kezeimmel, és kissé felemeltem, hogy a csillogó borostyán szempárba nézhessek, mely oly kedves volt nekem. Serafina nagy nehezen kinyitotta hatalmas szemeit, tekintete mindent elárult. Nézd el nekem, hogy magadra hagylak. Sajnálom... Tudtam, már arra sincs ereje, hogy nekem üzenjen, gondolatai furcsán nehézkesek voltak. Sajnálom, és remélem... egyszer majd meg tudsz bocsátani nekem ezért. Tudom, hogy a Lovas a társa nélkül csupán félember... Sajnálom, Sophie!
Azzal értelmes szemeit rám emelte, és én menten úgy éreztem, hogy abban a tekintetben a világ összes fájdalma felgyülemlett.
 Nem tudtam mit mondani. Megbénultan figyeltem, ahogy legkedvesebb barátnőm, aki egyben hűséges és oltalmazó társam is volt, utoljára tekint fel a sötét égboltra. Aztán tekintete lassan üvegessé dermedt, légzése lassult, majd végleg megszűnt. Kezeim maguktól visszafektették a földre Serafina fejét, óvatosan mégis nagyon gyorsan. Eddig csupán tágra nyílt szemekkel bámultam sárkányom élettelen testét, de most kitört belőlem a fékezhetetlen, keserves zokogás. Dühös és szomorú voltam egyben; dühös, mert tudtam, hogy az én hibám, és szomorú, mert elvesztettem őt. Őt, kit a legjobban szerettem és becsültem. Hirtelen minden értelmét vesztette a szememben és erőtlenül Serafina élettelen testére hanyatlottam. Úgy éreztem, mintha nem is ő, hanem én haltam volna meg. Ez bizonyára így is volt, tudtam, az egyik részem meghalt. Örökké, és visszavonhatatlanul, amiért csakis magamat okolhatom. Serafina az én társam volt, egyedül az enyém. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy egyedül maradtam...
 - Minden az én hibám, miattam van minden! Nem hittem magamban, sőt, féltem nagyon féltem! – suttogtam az élettelen sárkánynak könnytől maszatos arccal. – Nem segítettem neked, amikor szükséged lett volna rám, mert... mert megbénultam a tudattól, hogy én nem vagyok Lovas. Mert nem vagyok az! Nem lehetek az! Nem...!
Hangom erőtlenül elcsuklott, de ez sem akadályozott meg abban, hogy bűneim meggyónjam az én Serafinámnak. Arra gondoltam, legalább ennyivel tartozom neki. Folytattam:
- Meghaltál... miattam, és még te kérsz bocsánatot tőlem! Látod, én nem érdemeltelek meg téged, és soha nem is foglak. Bár sosem kételkedtem benned, most úgy érzem rosszul döntöttél, mikor engem választottál Lovasodnak. De én nem bántam meg ezt a tévedésed! Nekem minden perc, amit veled tölthettem egy tökéletes ajándék volt. Te pedig ezt kapod tőlem cserébe! Szörnyű Lovas vagyok, szörnyű!
 Ismét zokogni kezdtem, újult erővel. Arcomat Serafina erős pikkelyeihez nyomtam, miközben összekuporodtam a hasánál. Vele akartam maradni, ez volt minden vágyam. Csak még egy napot akartam vele tölteni, rendesen meggyászolni... mert megérdemelte. Horzsolásokkal teli kezemmel reszketve végigsimítottam gyönyörű, aranyszínű pikkelyein, melyek mind olyan szépen csillogtak mikor rájuk vetült a fény, mint egy-egy gyémánt. Lassan kezdtem lenyugodni, sírásom is alábbhagyott, de az üresség, amelyet éreztem nem szűnt. Gyanítottam, sosem fog teljesen megszűnni.

***

Fogalmam sincs mikor aludtam el az éjszaka folyamán. Az egész csata zavaros volt, sehogy sem tudtam összerakni a tegnapi nap történéseit, de nem is vágytam rá. Csupán egy valami élt bennem élénken és eltörölhetetlenül: Serafina elvesztése. Még túl nagy volt a seb, hogy csak úgy elfelejtkezzek a tényről, miszerint egyetlen társam elhagyott... a hibámból. Serafina mellől - mesterem szerint, ki reggel rám talált - alig lehetett elrángatni. Dühöngtem és sírtam, mikor megpróbáltak elvezetni mellőle. Én nem tudom, hogy volt...a reggel is a homályba veszett.
 Mesterem, Ambrus, azt mondja, hamarosan újra képes leszek sárkányra ülni, és akkor majd lehet egy új társam. Nem vontam kétségbe a dolgokat, valószínűleg igaz, amit mondott, de tudom, és ő is tudja, hogy minden Lovasnak csak egy igazi társa van, akivel összhangban tud dolgozni.
És én tudom, hogy Serafinát soha senki nem pótolhatja majd az életemben.
Ő volt az én igazi társam...
Ő volt Serafina.