Valaha réges-régen élt két testvér a legfejedelmibb francia vidéken. Simon és Sámson. Egy időben születtek. Simon szelíd, lágy volt, mint a hajnal, ugyanakkor erős és magabiztos, mint a szikla. Szeme ragyogott, mint a kék napsugár. Már szakállas volt. Sámson a kardművészet legjobb harcosa, kit éles szem és látás kísér, segítőkész, udvarias, mint Simon testvére. Haja fekete éjszínű volt, szeme barna fénnyel csillogott. Simon szerelemre vágyott, Sámson pedig korlátlan erősségre. Atyjuk volt a király, ki Franciaországot szelíd, szigorú hatalommal kormányozta. Sajnos előbb-útóbb korának végzete hamar utolérte. A király összehívta az udvar minden lakosát, s a családjának még élő tagjait. Mikor már mindenki megérkezett a gyűlésre, a király így szólt:

-         Fiaim… Simon és Sámson, lépjetek elő. – Az ifjak előre léptek, majd letérdeltek.

-         Hallhatom kérésedet Atyám?- szólaltak fel egy emberként a fivérek, közben apjuk gondolatát fürkészték. A király újra szóra nyitotta ajkait:

-         Fiaim… drága fiaim. Én már megöregedtem, s trónomat kell, örököljétek, min az egész udvar népe tanút tesz. Két király nem ülhet trónra, mert eltérő gondolkodásotok miatt összezavarodna a birodalom egésze, így hát feladatot kaptok a távoli réteken is túl, fenn a hegyeken… egészen az átkozott Álomvölgyig. Ott él egy sárkány, ki sok bonyadalmat és fejfájást okozott a birodalomnak. Egy ember sem tudta megölni, mindegyik sebesülten tért vissza, de élve. Öljétek meg és hozzátok a fejét nekem. Aki elhozza a fejét épen, azé a trón. –szólván, majd felállt, s megáldotta fiait, majd újra szólt:

-         Aki kudarccal tér vissza, a hóhér vegye fejit. – mindenki meghökkent. Az ifjak egymásra néztek.

   A két testvér ugyanazt az utat járta egy darabig (lovak nélkül, nehogy zajt csapjanak.), míg egy útkereszteződéshez nem értek. Az út kétfelé vezetett.

- Én megyek jobbra Simon, te menjél balra, és később elválik, melyikünk lesz az új király.- Sámson nagyot nevetett, (mivel jól tudta, hogy Simon nem bánik jól a kardal) azzal elfutott.

Simon balra fordulva a mély ösvény felé vette az irányt, de nem is sejtette, hogy hamar le kell pihennie. Elálmosodott, majd pihent egy keveset. Egy törp ébresztette föl álmából, aki a frászt hozta rá.

- Üdv idegen! A nevem Erar. Mit keresel az erdő mélyén úrfi?

Simon feltápászkodott és végigfürkészte a törpöt.

-         Üdvözlöm törp uram. Nem tudná megmondani, hogy merre található Álomvölgy? - látta hogy a törp nyomorult sorsot él.

-         De igen! Én onnan jövök, csak megláttam, hogy alszol. Menj tovább egyenesen és már ott is vagy. -

-         Köszönöm törp urasága. Vidd ezt a tarisznyát magaddal, nekem nincs már rá szükségem. - A törp elámult, majd megköszönte az adományt.

-         Biztos boldogulsz majd nélküle?

-         Pénzért nem tudom megvenni a harcomat. - azzal Simon tovább ballagott.

    Megérkezett a tett helyére. A völgy csodaszép volt. A tóból a halak csillogó pikkelybőrének visszaverődő fénye kilátszott. Madarak csicseregtek a fák alól… Simon boldog volt, hogy ilyet láthatott, mint ez a táj. Beljebb merészkedett, majd így szólt:

-         Merre vagy te völgy ura? Hadd lássalak azonnal, hogy lerendezzünk valamit, amit rég elkezdtél.

-         Mért üldözöl engem? Mit vétettem ellened?- hangzott fel egy női hang.

-         Azért, amit az emberekkel tettél. – Simon biztos volt már benne, hogy a sárkánnyal beszél. Csak azok rejtőznek el így.

-         Nem tudnék megölni egy embert sem. – szomorodva hangzott fel újra a hang.

Simon érezte, hogy nem csalfa a hang. A hang igazat szól…

-         Ne haragudj, nem akartalak bántani… - szólalt meg.

-         Az egész csak önvédelem volt… atyád, a király… a fejemet akarja. Nem de?

-         Honnan tudsz te erről? – Kérdezte meglepődve az ifjú.

A hang nagy kacajba kezdett, majd így szólt:

- Minden sárkány képes rá, hogy kiolvassa a gondolatokat mások fejéből. Ezért beszélünk oly keveset, és sokat cselekszünk.

A férfi eldobva kardját letérdelt, így szólván:

- Nem tudnálak bántani. Sosem bántottam velem ellenkező lényt, de ha haza kell térnem…

- Kudarcoddal együtt halállal lakolsz…- a sötétből felbukkant a sárkány. Megsajnálta az ifjút, ki fejét lógatta most már. Szárnyát számára idegen ember hátára fedte. Simon felnézett rá. Elakadt a lélegzete. A sárkány hófehér volt, mint a felhő, ragyogó, mint a tenger. Szeme a lenyugvó hajnal utolsó percének fényét idézte meg. Majd mélyen az ember szemébe nézett, s belesuttogta lelkének mélyére szavait:

- Maradj itt velem, mert nincs hová menned… bízz bennem, nem árullak el…

Simon-ra ezek a szavak zsibbasztóan hatottak. Elálmosodott, feje dobolt e szavaktól, nem bírt tovább fenn maradni…

    Az éjszaka közepén riadt fel álmából, mikor gyászos gyilkos múltját látta meg újból. Mert Simon nem volt ily tisztalelkű, mint most. Ő személyesen járt a sötétoldalon atyja és testvére tudta nélkül, de alattvalói elárulták. Eldobta fegyverét, majd egy pap kitörölte emlékezetét.

Pislogott, majd elfordult, pont a sárkány felé, mire ő megrémült. Érezte, hogy ő minden gondolatát látta, amire iszonyúan elkezdett fájni a feje.

-         NE TURKÁLJ FEJEMBE!!!! NE LÁSD MEG GONDOLATAIMAT!!!! – ordított fel. El akart futni, de térdre esett, mert zakatolt a feje a sárkány elmondott szavaitól. Nagyon félt már tőle. A lány feltápászkodott és így szólt:

-         Ne menj, kérlek! Egyedül élek e helyen és nem menekülhetek innen. – Simon nem kapott észhez.

-         Kérlek, gyógyíts meg… itt maradok veled, hisz előbb- utóbb megölnének, akármit teszel. Kérlek, szűntesd meg szavaid a fejemben.

-         Én már nem tudom. Előbb el fog múlni, de később visszajön, ha elhagyod ezt a helyet.

Az ifjú eldőlt, mint egy deszka és rángatózott a kíntól. A sárkány felkapta és bevitte barlangjába, hogy beborogassa fejét, s könnyű álmot fújon rá.

- Veled maradok… Sárkány… - Simon utolsó szavai ezek voltak…

   Másnapkésőn kelt fel Simon. Látta, hogy a sárkány nincs mellette. Ahogy kilépett a barlangból, lába egy új ösvényt érzett meg. Elindult rajta. Egy tisztáshoz ért, miben a sárkány fürdött. Elfordult, hogy ne lássa.

-         Gyere és fürödj meg idegen. Én már bejeztem. –szólt a sárkány.

-         Elfordulnál sárkány?

-         Ohh... hogy ne. – szólt elpirulva. – Elnézést.

-         Nem történt semmi. Egyébként nem hívhatlak úgy, hogy sárkány. Mi a neved?

-         A nevem Aria (ejtsd: Áriá). Én is ember voltam réges-rég, mikor e hely fénykorát élte. Itt nevelkedtem hajdan az apámmal, míg nem feltűnt a völgy boszorkánya. Apámat megölte, engemet pedig sárkánnyá változtatott. – a sárkány nagyot sóhajtott… Simon odament hozzá, megsimogatta szárnyát és így szólt:

-         Az én nevem Simon…

   Már 6 hónap telt el. Simon és Aria nagyon régóta voltak együtt. Féltették egymást… mély barátságot kötöttek, de ez több volt annál… Simon, elméjében mindig a sárkány néhai alakját próbálta felébreszteni.

Eközben Sámson alig bírta már a vándorlást, így hát nekidőlt egy fának, de az megreccsent, s eltört. Sámson egyenesen a völgybe zuhant, hol bátyát meglátta. Simon épp arcát fürösztötte (nem meglepődve) és vidáman felszólt (mint aki már rég kitalálta, hogy mit fog tenni):

-         Üdvözöllek testvérem! Rég láttalak.

-         Ez lenne a völgy? – kíváncsiskodott Sámson.

Simon kacagásba tört ki.

-         Ez még nem a völgy, csak a bejárata. Menj még északabbra.

-         Köszönöm testvér, úgy néz ki én, fogok győzni.

-         Én hamarabb oda fogok érni. – szólt Simon.

Sámson nagy örömmel elrohant.

-         Köszönöm Simon. – szólt Aria, és kilépett a fák közül.

-         Érted bármit Aria…

   Éjszaka volt. Mélyen aludt a pár, ki már két éve együtt honolt a veszedelmeken át. Simon és Aria kiegészítői voltak egymásnak, mint két félhold két ciklus alatt, kik összetartottak, amíg csak lehetett. Ez a két félhold már réges-régen vonzódott egymáshoz, de nem merte bevallani egyik a másiknak. Néhányszor telepatikusan beszélgettek, így az élőlények nem figyeltek fel rájuk… kivéve egy hollót, ki éjjel-nappal szemmel tartotta őket… Vajon ki lehet ő? Senki sem tudja, mert ez ritka holló, mi vörös fénnyel ragyogott a napon…

Simon Aria-nak nekidőlve aludt. Álmuk legszebb részénél hirtelen hatalmas ordítozás ébresztette fel őket. Kivánszorogtak a barlangból, s látták, hogy egy egész sereg szörny veszi őket körbe. Simon előhúzta kardját és rájuk ordított. Valahol tudta, hogy esélye sincs, de nem hagyhatta annyiban a dolgot. Az orkok tréfáskedvűen így szóltak:

-         Nocsak, nocsak az ősi sárkányunk egy kicsi emberrel állt össze? Mily megható! Hahahaaaaaaaaaa! – szólt a legkisebbik ork.

-         Nem lesz az eledeletek. Tegyetek le róla ti mocskos hitványok, ki őt bántja az általam, lakoljon halállal… – suttogta az ifjú méreggel telítve.

-         Simon, ne! Ezek kínoztak engem éveken át! NE MENJ A KÖZELÜKBE!!! – kiáltott fel Aria, de már késő volt. Simon-non múlt minden, ki fejét veszve, gondolkodás nélkül rohant az ellenség felé. Aria szavait sem méltatva…

Egyenesen a szörnyeknek rohant és az első azon nyomban súlyosan meg is sebezte. Ő felordítva leszúrt 5 szörnyet, végül a többiek körbefogták. Simon elterült a porban súlyos sebe miatt, ki hamarosan el is vérzett. Ekkor bukkant fel Sámson és megölt néhányat, majd porban fekvő testvéréhez rohant.

-         Mit tettetek a testvéremmel??? – ordította.

 Ekkor az orkok Aria-t vették célba ki mély lélegzettel, tűzet okádott ellenségeire. Eközben Sámson Simon fejét kissé felemelte, majd vizet locsolt sebére, hogy megtisztuljon.

-         Rendbe fogsz jönni!!! Bírd még ki!!! – bíztatta.

-         Add át nekem. – szólt aggódva a sárkány. Sámson meg akarta ölni, de Simon még annyira hallotta szavukat, hogy megállítsa.

• Ő mentett meg, kérlek, ne öld meg. – szólt, szavai végén elhalkulva.

-         DE HÁT ATYÁNK ŐT ÜLDÖZI!!!!

-         Nem érdekel… ha kell, vele halok meg. – Simon nem bírta tovább titkolni érzelmeit. Tény hogy szíve Aria-ért dobogott.

-         Simon…- Aria-nak könnybe lábadt a szeme e szavaktól. – Az átkomat csak egyvalami törheti meg…

-         Aria...én…- Simon befejezte volna a mondatát, de ekkor elvesztette az eszméletét. Már nem lélegzett tovább.

-         Sárkány, kérlek, mentsd meg őt… Ő a testvérem… - Sámson sírva fakadt, de abba is hagyta. Aria lehunyta szemét. Fénycsóvákat bocsátott ki magából, mik körbevették Simon testét. Mindketten felemelkedtek. Köztük villámok csapkodtak és ekkor Simon felköhögött, majd lassan leereszkedett, s sebe begyógyult. Gyengéden felnézett és látta, hogy a sárkány magasabbra emelkedett.

-         Ne menj még el!.. – szólt félhangon.

Sámson-nak és Aria-nak elakadt a lélegzete. Nem hittek füleiknek.

-         Az első pillanattól fogva megbűvöltél… nem érdekel, hogy most sárkány vagy… hajdan ember voltál és az is… maradsz… velem…

Ekkor hatalmas fénycsóva vette körül a sárkányt és nem emelkedett tovább. Majd más alakot vett fel lelkének fénye… Leszállt a földre emberként, majd Simon felé vette irányát lassú lépteivel. Szeme még mindig az első találkozás óta nem változott, Barna haja selymesen csillogott, akár az Unikornisok ezüstös, ragyogó szőre. Szeme könnyeket ejtett ennyi idő után… örült, hogy akit szeretett, láthatja régi alakjában… mint rég az idők kezdeténél.

-         Te voltál az egyetlen, ki megértett. Velem maradtál akkor is, amikor elmehettél volna. –letérdelt Simon mellé. – karjába vette az ifjút.

-         Én szerelmedért szívem dobogott régen… - majd mély érzelemmel megcsókolta. Simon elcsodálkozott, de már rég el akarta mondani, hogy ős is szereti, majd viszonozta az érzelmet. Sokáig nem engedték el egymást. Karok fonódtak össze, és a mélységbe merültek, hol a mennyekig emelkedtek. Már rég vártak erre a pillanatra. Sámson elpirult, s elfordult így szólván:

Most a csillagok néznek felétek.

Vigyázz rátok a fergeteges éj,

Titkos erdő lep el bennetek,

Az éj mélyén.

Simon megsimogatta szerelme arcát, majd így szólt:

Te vezettél új útra,

Veled megyek végső sorsra.

Szívünk rég várt magány nélkülre,

Hogy új életre kelljen életed… életem.

Ekkor tudta meg Aria, hogy szerelmes belé az ifjú. Ő is így érzett iránta, hisz mindketten szerelemre vágytak.

   Sajnos a királynak fülébe jutott a hír, mit egy holló mesélt el személyesen neki embernyelven. Útnak indult, hogy megölje fia csábítóját, a sárkányt. Felbukkant a király, seregével a völgyben, mi leghatékonyabb sárkányölőkkel volt felfegyverkezve. Aria visszaváltozott sárkánnyá, majd megragadta Simon-t. A völgy legmagasabb szirtére vitte, mi egy szakadékba nyúlt be. Álomvölgy szakadéka, hol hallottak testei nyugszanak, s lelkük mennybe szárnyal.

A király így szólt:

-         ENGEDD EL SIMON. Ő MEG AKAR ŐLNI TÉGED!!!! – kiáltott fel a király.

-         NEM ÉRDEKEL, MERT SZERETEM, ÉS NEM ERESZTEM EL!!!! SOHA!!!!! – Aria ekkor szorosan átölelte szárnyaival szerelmét, ki viszont nem akarta elereszteni őt.

-         ATYÁM!!! NE ÖLD MEG A LÁNYT!!!MERT MEGMENTETTE FIAD ÉLETÉT!!! – szólt Sámson, de a király nem hallgatott rá. Tűzparancsot adott ki az íjászoknak. már késő volt. A sárkányölő íjászok eltalálták a sárkányt mellénél, ki visszaöltötte igazi alakját. Aria tudta, hogy most halálba zuhan… elbúcsozott ebben a világban szerelmétől. Megsimogatta Simon arcát, s így szólt:

• Mindig is szeretni foglak Simon és el fogok jönni hozzád, hogy elvigyelek téged… - utoljára megcsókolta Simont, de ekkor leszakadt a szírt alatta. Lezuhant a mélybe.

-         ARIA!!!!NEEEEEEEEEEEEE!!!!! – ordított fel sírva az ifjú.

-         NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!- ordított fel Sámson, mert látta, hogy testvére is belezuhan a mélybe szerelme után, de a királyi sereg griffmadara elkapta őt a levegőben…

    Simon napokig egy szót sem hallatott el a torkából. Mélyen meggyűlölte Atyját. Sámson lett a trónörökös.

Simon öngyilkossággal próbálkozott, de lekötötték, hogy meg se mozduljon. Majd egyszer csak meghallotta volt kedvese hangját:

-         Gyere velem Simon…Aria vagyok… eljöttem érted…- a sötétben kirajzolódott Aria emberi alakja barna hajjal, kék szemmel, mint régen. Simon szakállát simogatta és ismételte szavait. Simon eleresztette lelkét… és vele ment a mennybe…

A szakadék Aria után vízzel telt meg. Így keletkezett Álomvölgy „démonmaró” tava, hol démonok százait dobták be.

Egy holló a néhai leszakadt szírt épen megmaradt maradványaira szállt le.

Egy törp mászott fel hozzá.

-         Most kezdődik el minden…- szólt a holló.

-         Várd ki a végét… - szólt csalfán a kisúr…

-         Most életre kell az elhunyt csata… és ő vezeti majd… - suttogta a madár és készülődve várta az eseményeket…