FrissítésSúgó

Evana	2006.09.02. 09:54 -
	Ide várjuk az általad írd történeteket, novellákat.

[12-1]

Nira	Előzmény | 2009.12.19. 12:40 - #12

Naplemente 1. fejezet A suli felé baktattam. Mindenki örült, hiszen már csak egy hét volt hátra a téli szünetig...a második szünetben az egyik osztálytársam beszólt nekem. Nem mutattam ki, de nagyon rosszul esett. Arra gondoltam: "Bárcsak betörné a fejét ez a kis görény"...a hátam mögött csattanást hallottam...a földön a srác hevert vérző fejjel. Mindenki döbbenten bámulta a fiút. Én óvatosan kisurrantam az osztályból, és felrohantam az ebédlőhöz...ezen a napon minden szünetet az ebédlőnél töltöttem, ugyanis a barátnőm minden órán a balesetről faggatott, holott már legalább 20-szór elmeséltem neki a történteket. Egyik szünetben az ebédlő előtt álldogáltam az akvárium mellett és azzal szórakoztam, hogy követtem őket a tekintetemmel, és elképzeltem, hogy én irányítom őket. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha az egyik hal kirepülne az akváriumból...és megtörtént. De ekkor megszólalt a csengő és elkaptam a tekintetem. Mikor vissza néztem az akváriumra már egy hal sem lebegett fölötte...a következő szünetben vissza menetem az ebédlőhöz és közben röhögtem magamon. Arra gondoltam, hogy túl élénk a fantáziám. De azért megpróbáltam újra kirepíteni az egyik halat az akváriumból. Persze nem sikerült. Már épp menni készültem mikor megszólalt egy furcsa hang a fejemben: "Miért ne próbálhatnád meg még...Hiszen mindig is varázsolni akartál...Vagy nem??...De igen...Mi van ha ez az utolsó lehetősége??...Rajta..." A hang meggyőzött. Visszafordultam az akváriumhoz és éreztem, hogy most sikerülni fog...Mégsem sikerült. Szomorúan kullogtam a lépcső felé. Na erről ennyit gondoltam. Pedig milyen jó lett volna. Talán túl sokat álmodozok. És egy utolsó szomorú pillantást vetettem az akváriumra. Megpróbálhatnám még egyszer... Utoljára...visszamentem és sikerült. Vidáman ugráltam le a lépcsőn és arra gondoltam, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. De ekkor szembe jött velem a barátnőm. "Ne. Csak ezt ne. Nem akarok vele beszélni. Nem akarom, hogy meglásson."...Nem látott meg. "Álom ez, vagy valóság??" kérdeztem magamtól. Körbenéztem. Azt vártam, hogy minden elmosódjon előttem és felébredjek. Nem ébredtem fel. Bementem a mosdóba, és belenéztem a tükörbe. Nem láttam semmit. Őszintén megijedtem. Mi van, ha mostantól soha senki nem láthat. A sírás határán álltam mikor újra megszólalt a csengő. Megint belepillantottam a tükörbe...és megpillantottam a hullasápadt képemet. "Hála az égnek" gondoltam...7. óra után rögtön rohantam haza. De ahogy kiléptem a suliból megakadt a szemem egy furcsa, fekete kabátos, ősz, idős nénin. "Ez tuti boszorkány." gondoltam. Közben igyekeztem a buszmegálló felé. A "boszorkány" követett. Elakartam futni, de ahogy hátra néztem, a "boszorkány" tekintete találkozott az enyémmel. Furcsa szeme volt. A pupillájában mintha köd kavargott volna. Aztán a köd kitisztult. Képeket láttam a boszorkány szemében. Egy tornádó ami elsöpör egy várost...énekesek...óriásteknős...tábortűz...egy hajó...egy sziget...kastély...harc...a naplementében úszik egy hajó. Ennyi. Aztán már csak a boszorkány szürke szemét látom...Elszaladtam. De még hallottam amikor a boszorkány utánam kiabált: "4 órakor a játszótérnél.." Ez nem komplett gondoltam...4-kor mégis a játszótéren voltam. Igazából jazz-baletten kellett volna lennem, de mikor megérkezett a busz nem szálltam fel rá. Elindultam az utca végén lévő játszótér felé."Tiszta hülye" vagyok gondoltam."Mi van ha nem is erre a játszótérre gondolt??" Szóval ilyen kétkedő gondolatok kavarogtak a fejemben, amíg oda nem értem. Meglepődtem. A boszorkány az egyik hintán ült. Mit ne mondjak, arra számítottam, hogy a játszótéren nem lesz senki, ellógok egy tréninget, és utálni fogom magam a hülyeségem miatt...A boszorkányról kiderült, hogy tényleg boszorkány. Azt hiszem az igazi nevét nem tudtam meg. Arra kért, hogy Áfonya néninek szólítsam. Hülye névnek találtam, tehát ez van, ezt kell szeretni. Mindenesetre rengeteg dolgot tanultam tőle...Azon a héten szombaton volt a karácsonyi hangverseny az egyetem aulájában. Ott volt Kin

Evana

Előzmény | 2006.09.16. 11:45 - #11

Kalózok társasága 2. fejezet Zsákmány   Újabb rajtaütés, újabb zsákmány. Egy kereskedő hajót támadtunk meg és foglaltunk el sikeresen. Bátor (vagy inkább botor) emberek voltak. Nem álltak ölbetett kézzel és nézték, ahogy elrámoljuk az összes kincset. Szembeszálltak velünk. Ahhoz képest, hogy az ellenség egyszerű tengerészek és kereskedők voltak, rendkívül vitézül küzdöttek. Én is kivettem a részem a harcból, de senkit sem öltek meg. Nem úgy, mint bajtársaim. Láttam, ahogy Hugo (az első tiszt) levág egy szerencsétlen matrózt, majd visszkézből kiüti a kardot egy barna hajú fiú kezéből, sarkon fordul és a siheder mellkasának szegezi a pengéjét. A srác ijedtében hátraesett. Rákjárásban próbált menekülni a vérszomjas kalóz végzetes döfése elől. A szemét könnyek homályosították el a félelemtől. Mindezt az egyik árbocrúdról figyeltem, miközben egy nagydarab kékruhás matrózzal vívtam. Megsajnáltam a barna hajú fiút. Nem akartam, hogy meghalljon, még előtte az egész élet. Villámgyorsan fogást váltottam a kardomon és leütöttem az előttem táncoló hústornyot a kardom markolatával. A kékruhás eszméletlenül zuhant egy nagyobb csapat küzdő nyakába. „El nem tudom képzelni, hogy tudott egy ekkora ember ilyen sokáig ezen a vékony rúdon maradni” csóváltam a fejem, miközben átfutottam a rúd túloldalára és nemes egyszerűséggel Hugo nyakába ugrottam, aki összerogyott a hirtelen rázúduló súlytól. - Hoppá, bocsika – vigyorogtam és teljesen véletlenül, fejbe vágtam a nemrég használt kardmarkolattal. A barna hajú sihedernek felém küldött egy barátságos mosolyt, majd újra belevetette magát a küzdelembe. Egy futópillantással végigmértem. Fülcimpáig vágott világosbarna haja, gondosan borotvált kölyökarca, és a hajával azonos színű kutyaszemei voltak. Kopott, fakókék tengerész egyenruhát viselt, cipője nem volt. A csata véget ért. A kalózok felsorakoztatták a túlélőket, majd Daniel megkérdezte, nem akar-e valaki beállni a matrózai közé. A megmaradtak nagy része előlépett. Köztük a barna hajú is, akit megvédtem Hugotól. A kapitány és néhány hűséges embere azonban nem mozdult. Ők semmi pénzért sem álltak volna a tengeri haramiák sorába. Féltem, hogy ennek újabb mészárlás lesz a vége, de Daniel nagy kegyesen szélnek eresztette őket egy mentőcsónakban. Utána kiadta a parancsot, hogy minden értéket cipeljünk át a hajónkra. Munkához láttunk. Éppen egy súlyos faládikát vonszoltam, amikor sikítást, majd durva röhögést hallottam az elfoglalt vitorlás gyomrából. Pár lépést még tettem előre, majd elfogott egy gyanús előérzet. Ledobtam a ládát, 180 fokos fordulatot tettem és elrohantam a hajóköz felé. A hajófenékből Jeff mászott elő, végtelen jókedvvel. - Mi az? Mi történt? – kérdeztem rosszat sejtve. - Csak pár hölgyecskére az egyik kabinban – röhögte. - És… - faggatóztam. - Mit és? – nézett értetlenül. - Mégis mit csináltatok velük? - Egyenlőre semmit. Most megyek a kapitányhoz jelentést tenni – úgy tűnt még lenen mondanivalója, de én faképnél hagytam és lerohantam a kabinhoz, ahonnan a vihogást és a sikítozást hallottam. A fülében három halálra rémült nő sikítozott. Durván ráüvöltöttem a kalózokra, hogy táguljanak, és meglepő módon szót fogadtak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan meglepő, hiszen ők eddig még nem láttak dühöngeni… Kedves szavakkal megnyugtattam a hölgyeket, és persze közben én magam is lecsillapodtam. (Ennek oka, hogy a haramiák befejezték a röhögcsélést és folytatták a pakolást) Két nő feltűnően cicomás ruhát viselt, míg a harmadik egyszerű vászonszoknyát és blúzt hordott. A lokni fejűek anya és lánya voltak, a harmadik pedig a szolgálójuk. Hamarosan megjelent Daniel. Elégedett vigyor terült szét az arcán, amikor megpillantotta újdonsült foglyait. Szemügyre vette őket, majd füttyentett a közelben lévő matrózoknak, hogy „kísérjék” őket a fedélzetre. Nem is kell mondanom (illetve írnom), hogy a röhögcsélés újra kezdődött. Mivel azon a napon egyszer már hagytam elborulni az agyam, akkor higgadtan a kapitány elé álltam és közöltem vele, hogy a foglyokat én és Jeff fogjuk a fedélzetre kísérni. Daniel csak elvigyorodott és már mondta volna: ”Nem, te itt maradsz” de egy gyűlölködő pillantással beléfojtottam a szót. Elől ment Jeff utána a foglyok és én voltam a hátvéd. Amíg a fedélzeten battyogtunk, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, ami végül is sikerült. A szóváltás során kiderült, hogy az idősseb úrinőt Mariannak, a lányát pedig Robertának hívják. A cselédjük neve Sally volt. Értetlenkedtek, hogy egy nő hogyan állhat be kalóznak, amire én csak mosolyogva annyit mondtam, hogy ez pusztán elhatározás kérdése. Utána azon buktak ki, hogy miért állna be épeszű nő a vízi banditák közé. - Miért ne? – intéztem el egy vállrándítással. Nem haragudtak meg érte. Szó, ami szó, egész jól összebarátkoztunk. Csak Roberta maradt egy csöppet fagyos. Én ettől függetlenül kedvesen viselkedtem vele szemben is. A beszélgetést végül a kalózhajó fedélzetén fejeztük be. Örültem, hogy én vigyázhatok a túszokra, mert így kénytelen voltam lemondani a cipekedés nagyszerű érzéséről. És persze így könnyen megvédhettem őket a nem kívánt férfitársaságtól. A többiek körülbelül egy óra múlva végeztek a pakolással. Akkor Daniel kettéosztotta a legénységet. Egyik fele maradt a megszokott helyen, a másik pedig átköltözött a „Hattyú” nevezetű immáron exkereskedő hajóra. Aminek kapitánya Hugo lett. Miután mindez megtörtént Daniel visszabattyogott a saját hajójára és megpróbált udvariasan eldiskurálni az újdonsült barátaimmal, aminek az lett a vége, hogy Roberta megsértődött, olyannyira, hogy Daniel arcába köpött, majd kivágta a hisztit. Elég bizarr látványt nyújtott. Miután a kapitány túl volt az első döbbeneten, láng lobbant a szemében. Láttam rajta, hogy dühöngeni akar, de, hogy valamelyest megőrizze a méltóságát, nyugalmat erőltetett magára. Amikor látta, hogy a lánynak eszében sincs lehiggadni, felemelte a kezét és pofon vágta. A kis csitrinek eleredtek a könnyei, de legalább a hisztériát befejezte. Daniel azonban, még mindig dühös volt. Azon törte az agyát, hogy most szóljon a matrózainak, hogy szabad a préda, vagy ezt az örömöt későbbre hagyja. Döntöttem helyette. Mielőtt megnyikkanhatott volna. Letessékeltem a foglyokat egy kabinba, majd gondosan rájuk zártam az ajtót. A kulcsot zsebre tettem és reménykedtem, hogy az ajtó elég erős ahhoz, hogy megállítson egy csapat megtermett férfit. Utána elindultam, hogy beszéljek Daniellel…   /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.14. 17:54 - #10

Kalózok társasága 1. fejezet Tengerre szálltam   Tortuga szigetének kikötőjében ücsörgök. Körülöttem hatalmas nyüzsgés. Emberek jönnek, mennek, rohangálnak, cammognak. Egyeseknek feltehetően sürgős dolguk van, mások csak ténferegnek. Senki sem vesz rólam tudomást. Engem sem érdekelnek különösebben a lótó-futó alakok. Minden figyelmemet egy indulásra kész vitorlás köti le. Gyönyörű hajó. Majdnem olyan szép, mint az én hajóm. A hajóm, amiről már nem is tudom, hogy vajon létezik-e még valahol… A vitorlás előtt két alak ácsorgott. Nagyjából egyforma magasak voltak. A jobb oldali figurának sötétbarna, szinte fekete haja és szakálla volt. A fején lévő szőrzetet vékony tincsekbe fonta. A fonatokat kagylókkal és apró tengeri csigákkal díszítette. Kopott, fekete csizmát viselt, megállapíthatatlan színű nadrágot, és jobb napokat látott inget. Ócska ruházatát egy elegáns sötétkék köpennyel próbálta leplezni, több-kevesebb sikerrel. Kopott övében, egy hüvely nélküli kard, egy pisztoly és egy zsebkés díszelgett. A másik kalóznak pár árnyalattal világosabb haja és jóval rövidebb szakálla volt. Fejére vörös kendőt kötött, további ruházata egy fehér ingből és egy fekete vászonnadrágból állt. Az oldalán egy rövid szablya fityegett. Az utóbbi mondott valamit a fonott hajúnak, majd kényelmesen felbattyogott a hajó fedélzetére. Én felálltam és határozottan elindultam a kopottas ruházatú, de méltóságot sugárzó ember felé. Salnamhal mellettem lépkedett, de nem láttam, csak éreztem a jelenlétét. Megálltam a sötétkék köpenyes kalózkapitány előtt és csak úgy mellesleg megkérdeztem, hogy nem csatlakozhatnék véletlenül a legénységéhez. Nemet mondott. „Persze, mi mást várhattam volna” Intéztem el egy vállrándítással a kudarcot. Szép, válogatott szavakkal beszámoltam eddigi tengeri kalandjaimról, de ő erre is nemet intett. Begurultam. Tudtam, hogy mi a baja velem. Köszönés nélkül sarkon fordultam és eltűntem a tömegben. „Ha törik, ha szakad, én feljutok arra a hajóra” határoztam el. Behúzódtam egy üres sikátorba. Előkapartam a sárkányos táskából némi festéket és egy ősrégi kalapot. Előkotortam egy ruhát is, amihez hasonlót az ottani férfiak hordanak. Ezekből, tökéletes álcát készítettem magamnak. Nem is kell mondanom a kalóz rögtön a matrózai közé fogadott. Az orrom alá tolt egy papirost, hogy írjam alá, ha nem tudok írni elég lesz egy x is. Gyorsan végig futottam a szöveget. Egyszerű kalózszerződés volt. Egy aláírással és jó pár x-szel. Az aljára ennyit firkantottam: Őzszemű „a nevemmel hazudni, később is ráérek” gondoltam. Erre végül is nem került sor, mivel senki sem érdeklődött e felől. Egy szerűen „Zöldfülűnek” hívtak. Ezen a megszólításon csak kacagni tudtam, mivel a legénység nagy részénél jóval ügyesebb voltam. Nem hiába, Gábor rengeteg mindent megtanított és még sok máshelyen is bővítettem tudásom. A legjobb cimborám végül Jeff, a kormányos lett. Vele beszélgetett a kapitány a kikötőben. Mint megtudtam a kékköpenyest Daniel Artfulnak hívják, aki hét tengeren a leghírhedtebb kalóz, és legénysége minden tagját közellenségnek nyilvánították. „Megint szép kis társaságba keveredtem.” Ritkán szálltunk partra. Legfeljebb minden második rajtaütés során. Akkor is csak azért, hogy elosszuk a zsákmányt. Az első napok (vagy hetek) viszonylag békésen teltek. Elcsíptünk egy-két kereskedőt és elcipeltünk minden értékes, mozdítható tárgyat. Az embereknek nem esett bántódásuk, mivel amint felhúztuk a fekete zászlót, megadták magukat. Egy napon sötét fellegek kezdtek gyülekezni a fejünk felett. - Ebből bizony nagy vihar lesz! – mondta komoran Jeff. - Egész biztos – hagytam rá. Igaza volt. Az ég elsötétült. A tenger tajtékzott, a hullámok dobálták a hajót. A vihar nem volt veszélyes, bár nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy a kapitány hulla részegen tántorgott a fedélzeten. Mindenki tette a dolgát, mikor halk kiáltást, majd csobbanást hallottam. „Már csak ez hiányzott” gondoltam, miközben körbefuttattam a tekintetem a hajón. Daniel a vízbe zuhant. Megragadtam az első kötelet, ami a kezembe került és a vízbe vetettem magam. Megragadtam a fuldokló kapitányt és elkezdtem vele felfelé mászni. Daniel piszkosul nehéz volt. Gyorsan kihámoztam a kékköpenyéből, de ez sem segített sokat. Nem bírtam el. Visszaesett a vízbe. Ettől valamelyest kijózanodott így mikor felhúztam a felszínre, már képes volt belecsimpaszkodni a kötélbe. Mászni azonban nem, úgyhogy félórán keresztül kellett ordibálnom a többieknek, hogy húzzák fel. Lilára fagyott a szám mire végre valaki megrángatta a kötelet. Mikor újra (viszonylag) szilárd talajt éreztem a lábam alatt, örültem, hogy élek, így nem vettem észre, hogy mindenki engem méreget. Amíg a hajópadlót bámultam azon gondolkoztam, hogy mi hiányzik. „Túl nagy a csend” döbbentem rá. Ijedten a fejemhez kaptam. A kalapom nem volt a fejemen. (Valószínűleg valahol a tengeren hánykódott). A hajam kibomlott, a festék, pedig leázott a képemről… Lebuktam… A kapitány tajtékzott. A legénység szintén. Hirtelen mindenki rendkívül ellenségessé változott. Nem dobtak a tengerbe, hiszen mégiscsak megmentettem a kapitány életét, de nyilvánvaló volt, hogy lányként nincs maradásom a hajón. Jeffhez menekültem, de ő nem akart tudomást venni rólam. - Milyen barát vagy te? – kiáltottam utána, miután sokadszorra fordított hátat nekem. - Miből gondoltad, hogy a barátod vagyok? – dünnyögte az orra alatt. - Mond hangosabban Jeff, nem hallom – kiabáltam. A vörös kendős rám se hederített. Keserű félmosolyra húztam a számat, de ráhagytam, tegyen, amit akar. „Egyenlőre” Minden nap keményen dolgoztam, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legjobb. Ennek szép lassan meglett az eredménye. A matrózok ismét kezdtek maguk közé fogadni. Egyik este odaosontam Jeff mellé. - Szia! – köszöntem rá nagy vidáman. Ő erre ugrott egyet. Nem vette észre, hogy mellé ültem. Mire eszébe ötlött, hogy el kellene menekülnie, már átkaroltam a vállát. - mond csak, mi a helyzet? – mire feltettem a kérdést, ő is megnyugodott. - Régen beszélgettünk Zöldfülű – mosolygott rám. Én visszavigyorogtam. - Le szokhatnál erről a „zöldfülűzésről” – mondtam komolynak szánt hangon. Ő nevetett. - Na, tényleg – próbálkoztam újra, de Jeff meg sem hallott. - Tudod… - kezdett neki vigyorogva egy mondatnak – Én… ő… azt hittem, hogy miután… lejött rólad a… festék… szóval, hogy te magad i más lettél… - Közben pedig nem – folytattam helyette – Én mindig ugyanaz vagyok. Azért kerültél, mert féltél, hogy megváltoztam? – kérdeztem kíváncsian. - Az igazat megvallva, nem – jött a meglepő válasz - Hát akkor? – érdeklődtem - Hát, tudod, egyesek pletykálni kezdtek. - Miről, hogy a nők szerencsétlenséget hoznak? - Honnan tudod? – nézett rám döbbenten – Csak nem vagy boszorkány? - Ugyan dehogy – nevettem – ezt egy ostoba babona, amit minden hajón elmondanak. Ugye te nem vagy babonás? - Hát… én – nem folytatta. Elpirult. Csak mosolyogtam rajta. - Mit röhögsz – kiáltotta, hogy elűzze a pirosságot az arcából. - Nem röhögök, mosolygok – igazítottam ki – Egyébként a babonáktól fölösleges tartani. - Lehetnek igazak is – morogta. - Tudod tulajdonképpen, hogy mi az a babona? – kérdeztem. Jeff nemet intett – A babona azt jelenti, hogy olyan hatalmat tulajdonítunk bizonyos dolgoknak, amit az Isten nem adott nekik. - Ezt honnan tudod? – nézett rám döbbenten. - Vettük hittanból – vontam meg a vállam… és vidáman beszélgettünk tovább. Minden a régi volt. Mielőtt takarodót fújtak volna felé nyújtottam a jobb kezem. - Barátok? – néztem mélyen a szemébe. - Örökre – válaszolta és kezet fogtunk. A szeme nevetett. Éjszaka a függőágyamban hintázva azon gondolkodtam, hogy ez jót jelent, vagy rosszat. Hiszen nagyszerű dolog, ha az embernek van egy barátja, akivel minden jót megoszthatunk, „de mi van, ha megint történik valami. Vajon akkor is mellém áll, vagy egyszerűen hátat fordít, ahogy azt előzőleg is tette. Ezt a kérdést, csak az idő válaszolhatja meg.”   /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.13. 16:39 - #9

Zela 5. fejezet Az egyetlen, aki felébresztheti a sárkányokat...   Az éjszakák egyre hidegebbek lettek. Mindannyian tudtuk, hogy ma este tető kell a fejünk fölé. Az erdő szélén toporogtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. Ki merészkedjünk az emberek közé, vagy próbáljuk átvészelni az éjszakát az erdőben. - Mit gondolsz Salnamhal? – kérdeztem szeretetreméltó, bár kicsit nagyképű segítőállatomat – Megélhetjük a hajnalt, ha a rengetegben maradunk? - Én egészen biztos… Ha hozzám bújsz te is. De ezek – nézett lekicsinylőn Daslamai barátaimra – ezek nem, hogy a hajnalt, de még az éjszakát sem élik meg, ha nem húzódnak be valahová – végigmértem Zelát, majd Corint. A szőke süvölvény istentelenül vacogott, míg a volt nemes kékre fagyott kezeit fújogatta. - Gyertek – mondtam sóhajtva – muszáj éjszakai szállást keresnünk – szólni akartam a macskaszeműnek, hogy takarja el az arcát a csuklyával, de mikor hátranéztem, a csokoládészín paripán kuporgó sihederre, már nem látszott belőle más, csak egy barna rongycsomó. Elhagytuk az eddig menedéket nyújtó erdőt és bemerészkedtünk az ellenség területére. Megdöbbentő kép fogadott bennünket. Minden ház faláról Corin torzan lerajzolt képmásai meredtek ránk. Az egykor nemes férfi zavartan az arca elé tekerte köpenyét. - Sejthettük, hogy valami hasonlóval találkozunk – motyogta a volt várúr. Csendesen megközelítettünk, egy szerény faházikót. - Miért éppen ide? – nyafogta macskaszemű, mikor rádöbbent, hogy itt akarunk szállást kérni – Ez a viskó nem véd meg a hidegtől. Sőt. Mindjárt elfújja a szél – Corin, Salnamhal és én szúrós tekintettel méregettük az akadékoskodót. A suhanc elszégyellte magát. - Jól van. Nem úgy értettem. Sokkal jobb, mint a semmi, és én, akit halálra kerestetnek, örülhetek a fejemnek, ha ide befogatnak. Egyébként is igazán mutatós házikó… Főleg nyáron… Bekopogtattam a korhadt ajtón. Lépések neszét hallottam bentről. - Ki az? – kérdezte egy fáradt, félénk női hang. - Fáradt utazók vagyunk – mondta Corin – Szeretnénk szállást kérni éjszakára. - Miért nem a fogadóba mennek? – kérdezte gyanakodva a hang. - Sajnos nincs semmi pénzünk – felelte a magas férfi - Áh csavargók – dohogott a nő az ajtó túloldalán – Menjenek innen! Nincs semmim, amit enni adhatnék. - Kérem asszonyom – vacogta Zela – mi csak szállást keresünk. Nem akarjuk kirabolni – nem jött válasz. - Kérem. Fizetnénk a szállásért – mondtam. - Ugyan mivel. Az előbb mondtátok, hogy nincs pénzetek. - Igaz – feleltem – de fizethetnénk mesével. - Mesével? – kérdezte döbbenten a hang. - Igen mesével… Vagy dallal. Tudja sokszor egyetlen történet, vagy dallam többet ér, mint a pénz. Én rengeteg mesét ismerek. Szebbnél, szebb történeteket. Énekelhetek is, ha gondolja. Igaz nincs valami szép hangom, de szép dalokat ismerek. Az ajtó kinyílt. - Akkor mesélj! – mondta egy alacsony, csillogó szemű parasztasszony. Jó embernek tűnt, sőt azt láttam a szemében, hogy alapvetően víg kedélyű, de most valami hatalmas bánat emésztette. Bevezetett minket a házikóba és a szúette asztalhoz tessékelt. Míg mi helyet foglaltunk, az anyóka felélesztette a már alig pislákoló tüzet. - Mesélj! – kérte még egyszer. És én meséltem. Szóról szóra elmondtam a Kis Herceget (már annyiszor olvastam, hogy fejből tudom az egészet) utána Mátyás királyról meséltem végül vidám népmesékkel zártam le az estet. Az anyóka arca egészen kipirult. Vidám szemét csuklyás barátaimra fügesztette. - Nektek nincs melegetek? – barátaim bőszen rázták a fejüket – Hát ti tudjátok – mondta nevetve – Engem a meséktől mindig melegség önt el. És te – fordult felém – különösen szépen mesélsz. - Ugyan – mondtam szerényen. Közben persze dagadtam a büszkeségtől. Hiszen a történeteket útitársaim is szájtátva hallgatták. - Hogy hívnak gyermekem? – kérdezett a csillogó szemű néni. - Dorka. Őzszemű Dorka. - Köszönöm, hogy megajándékoztál ezekkel, a csodálatos történetekkel. Mi a pénz ezekhez a mesé… - a mondat félbeszakadt, az anyóka elkomorult. A másik szobából egy rekedt hang hallatszott. - Anyácskám, édesanyám. Kérlek, hozz nekem egy kis vizet. Úgy szomjazom. A parasztasszony egy szó nélkül felállt és átment a másik szobába. Zela felállt és nesztelenül odasurrant az ajtóhoz. - Zela – suttogtam – ezt nem illik. A csuklyás kis alak az ajtónál maradt. Intett, hogy mi is menjünk oda. Mivel mindkettőnket furdalt a kíváncsiság, hogy vajon kié a rekedtes hang, engedtünk a kísértésnek és az ajtóhoz osontunk. - Kislányom, Célia, kérlek, ne hagyj itt – sírta az anyóka az ágyon fekvő, millió takaróba burkolózó alaknak – nem hallhatsz meg pont most. Most, hogy annyi szép mesét tudok. Rengeteg, gyönyörű történetet tudok elbeszélni. Szükségem van rád kicsim… Zelával egyszerre léptünk be az ajtón. Mindketten az ágy mellé térdeltünk. A fiú kézen fogta a halálos beteget és ismét megjelent a kristályszínű derengés. Míg a fehér szikrák a macskaszemű és a lány között pattogtak, a suhanc csuklyája hátracsúszott. A süvölvény elengedte a kezet, a lány pedig felült, immár a betegség legapróbb jelét sem mutatva. A parasztasszony döbbent, de örömteli tekintettel figyelte az eseményeket. - Te vagy a kristálygyermek? – szólalt meg a két perce még haldokló lány, megfogalmazva egy kérdést, ami inkább megállapításnak hangzott. - Igen ő az – mondta Corin, szintén csuklya nélkül. A lány megrémült, mikor felismerte az arcot, az anyóka csak elmosolyodott. - Hogyan hálálhatnám meg mindazt, amit értünk tettetek? - Ugyan, semmiség – fogadkozott a siheder. - Ez a fizetség az éjszakai szállásért – mondtam vidáman. Az idősödő asszony felkacagott. - Egyetlen meséd bőven elég fizetségül. Most én is mondok egy régi legendát, hogy némiképp kiegyenlíthessem a számlát. Mindannyian a tűz mellett ültünk. Az anyóka mesélt. - „Mikor majd világunkat elborítja a teljes sötétség, mikor az emberek minden rosszat megtapasztalnak, amit lehetet, eljön egy gyermek, aki ismét elhozza a Fények Korát. A tisztaságot, ami az idők kezdetén született, de az emberiség még túl fiatal volt, semhogy ezt a jóságot értékelni tudta volna… Az újszülött tisztább lesz, mint bárki más. Hófehér bőre, arany haja, tisztán csillogó, smaragd szeme, senki máséhoz nem lesz hasonló. A gyermek majd begyógyítja Daslama sebeit és elfoglalja méltó helyét az ország élén, hogy a Fény örökké tartson. Elűzi a Vörös-mintás Sötétséget és elpusztítja a gonoszokat. Ezt mindet meg fogja tenni, mert Ő az egyetlen, aki felébresztheti a Béke Hírnökeit.”- mindnyájan néma csöndben hallgattuk az öregasszony meséjét. Az anyóka megváltozott. Nem az a törékeny rekedt kis parasztasszony volt, aki ajtót nyitott nekünk. Hófehér haja kibomlott, vonásai kisimultak, szemei megteltek élettel és átszellemülten csillogtak. A hangja csengett, mint a tiszta forrás. A történet véget ért, mi pedig hallgattunk. Hallottuk már történetet, de azt hiszem mindenki máshogyan. Én Zelától hallottam, de az ő előadásában szó sem esett a Fények Koráról, sem arról, hogy ő lesz a király. A sárkányokat is csak egy kósza ötletként említette. - Akkor én leszek a király? – kérdezte a smaragd szín szemű remegő hangon. - Egyáltalán nem biztos – válaszolta az anyóka. - De hát a legenda… - értetlenkedett a fiú. - A legenda, csak egy legenda – mondta élesen az öregasszony – mit gondolsz, hány szőke kisfiú volt, van, lesz rajtad kívül. - Egy sem – mondta a siheder magától értetődőn. Az idős néni kinevette. - Ugyan. Ha tudnád hányan indultak-, és buktak el már azon az úton, amelyiken jársz. Igaz ritkán születnek szőke, zöld szemű kisfiúk, de olykor előfordul. És hiába a legenda, az emberek csak arra képesek gondolni, hogy ebből még valami szörnyű dolog is kerekedhet. A baj forrását pedig el kell pusztítani… szomorú, de így van. - De a legenda akár igaz is lehet ugye? – kérdezte reménykedve Corin. - A legenda úgy igaz, ahogy elmondtam. De lehetséges, hogy az idő még nem megfelelő a beteljesüléséhez… - De lehet, hogy igen – vágtam közbe – ha a sárkányok is léteznek, sikerülhet. - Hát persze – mosolygott az anyóka – és nagyon remélem, hogy nektek sikerül. Örülnék, ha láthatnék sárkányokat… Másnap továbbmentünk. Éjszakánként szegény kunyhóknál kopogtatunk és a szállásért cserébe meséltünk és gyógyítottunk. Szép lassan megérkeztünk a hegy lábához, amiről Zela beszélt. Hatalmas volt. A csúcsát elnyelték a felhők. - Hát itt volnánk – jelentette ki büszkén a macskaszemű – Ennek a hegynek a gyomrában alszanak a sárkányok. - És azt meg tudod mondani, hogyan jutunk be – érdeklődött a valaha volt nemes. - Hát fel kell mászni a tetejére, aztán le kell ereszkedni a sárkánybarlangokhoz – vágta rá a suhanc. - Mégis milyen magas ez a hegy? – kérdeztem, miközben igyekeztem átlátni a felhőkön. - Fogalmam sincs – mondta Zela – a tetejét mindig eltakarják a felhők – mesélte büszkén, miközben nekivágott a hegy a lábának. - Remek. És szerinted olyan magasan van még oxigén? – kérdeztem a szőke sihedert. - Mi, azaz oxigén? – nézett rám értetlenül a fiú. - A levegőnek az a része, amire szükségünk van az élethez – próbáltam érthetően magyarázni, és úgy tűnt sikerült. - Miért ott fent már nincs levegő – értetlenkedett másik barátom. - Reménykedjünk benne, hogy van – válaszoltam egyszerűen és én is nekivágtam a hegy lábánál elterülő erdőnek. Corin pár percig még a felhőket kémlelte, majd ő is utánunk eredt. Napokig mentünk felfelé az erdőben, de egyelőre, a fák nem akartak ritkulni. Egyik délutánon megbeszéltem Salnamhallal, hogy ha másnap sem történik változás, akkor felrepülök vele a hegycsúcsra és megnézzük, hogy valóban itt élnek-e a sárkányok, vagy teljesen fölöslegesen tettük meg ezt a nagy utat. A következő délutánon Salnamhal hátára simulva szeltem a fellegeket. Ilyen magasra még sosem repültünk. Elhagytuk a felhőket, és végre megpillanthattuk a hegy tetejét. Egy jó órányi repülés után leszálltunk a hegycsúcson. A fülem bedugult és elég nehézkesen kaptam levegőt. A hegy belseje üreges volt. Amikor lenéztem, majdnem beleszédültem a kráterba. Rettentően mély volt. De megtaláltam a sárkányokat. A hegy belső oldalán, szabályosan kivájt barlangok tátongtak. Mindegyik vájadékban, egy kő sárkány kuporgott. Valamennyien aludtak. Pár percig még elgyönyörködtünk a látványban, majd halkan szóltam az agancsosnak, hogy lassan indulnunk kéne. Felkászálódtam segítőállatom hátára, ő pedig levetette magát a mélybe. Zuhantunk. Sal nem fékezett. Úgy zuhantunk lefelé, mint egy darab kő. Eszméletlen érzés volt. Csak pár méterrel a fák felett lassítottunk, de azonmód belénk fagyott a lélek is. Pontosan alattunk fegyvercsörgés és kiáltozás hallatszott. A fák alatt, ahol társainkat hagytuk. Megtámadták őket. Salnamhal kissé távolabb egy hatalmas fenyő árnyékában szállt le. Meglepetésszerűen akartunk támadni, de két nehéz páncélzatú katona, azonnal rám támadt. - Darvadozz! Darvadozz! – kiáltottam gondolkodás nélkül. A talpig vasba burkolt alakok zsákként dőltek el a lábam előtt. Kilestem a fa mögül. Barátaim elhajították fegyvereiket és megadták magukat. Engem a két tetszhalott kivételével senki nem vett észre. A támadók lehettek vagy húszan. De mivel a veszélyben az ember mindig duplán számol én negyven páncélost láttam. Nem rohantam elő a fa mögül, hogy segítsek bajba jutott társaimon. Nem lett volna esélyem ennyi katona ellen. Arra gondoltam, hogy majd biztos távolból követem a csapatot és az éj leple alatt megszöktetem őket. Tervem, körülbelül egy percen belül csődöt mondott. Épp, hogy egyet pislantottam, a katonák foglyaikkal együtt eltűntek, mintha nem is lettek volna. Zavartan néztem körbe. Sehol egy kóbor lélek. Az agancsoson és rajtam kívül egy kóbor lélek sem járt az erdőben. Lassan lebukott a fák mögé a nap és fel is kelt. Én pedig csak álltam a dús lombú fák között és vártam a csodára. Talán barátaim egyszer csak megjelennek, úgy ahogy eltűntek. De nem. Semmi sem mozdult. A levegő is fullasztó volt. Vagy csak a könnyeim miatt nem kaptam levegőt? Lágy szellő simított végig az arcomon és hang suttogott a fülembe. Gábor hangja. „Kérlek, keress meg! Én nem fogok emlékezni rád, így neked kell cselekedned. NEKED KELL CSELEKEDNED!” Egy pillanaton belül megteltem élettel. „muszáj, valamit tennem!” Emlékeztettem magam. „Csodára várni hiába való. Meg kell keresnem Zeláékat” Salnamhallal futólépésben indultunk le a hegyről. - Most hogyan tovább? – kérdeztem az agancsost az erdő szélén. - Valószínűleg a király katonái ejtették fogságba őket, szóval a várat kell megtalálnunk – mondta komolyan segítőállatom. - Ez eddig világos, de nem vághatunk csak úgy neki a vakvilágnak. Találnunk kell egy megbízható embert – Salnamhal megvetőn horkantott - Ugyan – dünnyögte – Eddig azt hittük a szegényekben bízhatunk, valaki mégis elárulta, hogy merre tartunk - Talán csak véletlenül találtak ránk – próbálkoztam egy olyan mondattal, amit én magam sem hittem – Nézd Sal! Itt ebben az erdő melletti faluban nevelkedett Zela. Talán találunk valakit, aki tud segíteni. - Rendben – mondata bele egyezőleg a morgó szarvas – De, ha megint bajba keveredünk, magadnak köszönd. Végül is nem kellet elmennünk a faluig. Az erdő szélén találkoztunk egy 12 éves forma lánnyal. Gombát szedett. Kinézetre pont olyan volt, mint a legtöbb daslamai. Fekete hajú, fekete szemű, kreol bőrű. Beszélgetésünket nem ecsetelgetem, a lényeg röviden: A lányt Caselynek hívják és 3 éve még Zela legjobb barátjának, vallotta magát. Egy napon a fiú eltűnt, majd katonák jelentek meg a faluban és mindenkitől a macskaszeműről faggatóztak. Mindenki letagadta, hogy valaha is látott szőke, zöld szemű gyereket, azóta sem beszél róla senki. Neki nagyon hiányzik… Így tőmondatokban elmeséltem neki mindent és megkértem, hogy segítsen. - Rendben – vágta rá Casely gondolkodás nélkül. Így elindultunk. Csuklyát húztunk a fejünkre és egyszerűen belovagoltunk a kapun. Az őrök fel sem fogták mi történt. Valószínűleg azt hitték, hogy lovas futárok hoztak sürgős üzenetet a királynak. A börtönbe, már bajosabb volt bejutni, de végül is sikerült. A macskaszemű egy koszos cellában hevert a bűzös szalmán. - Zela, te vagy az? – kérdezte suttogva Casely - Casely? – jött a rekedtes válasz – Tényleg te vagy az? – a fiú a cella ajtóhoz rohant és örömkönnyek csillogtak a szemében. A lánynak szintúgy. Nem akartam elrontani a szentimentális hangulatukat, így egy kissé hátrébb húzódtam. „Végül is pár perc nem igazán számít” Közeledő léptek zaja ütötte meg a fülemet. - Zela! Gyorsan szólj Corinnak – suttogtam sürgetőn. - Corin nincs itt. - Micsoda? – értetlenkedtem – akkor mégis… - a lépések egyre közeledtek – Casely! Gyere, állj a fal mellé – a lány követte az utasításaimat. Szorosan mellé álltam és gondolattal láthatatlanná változtattam mindkettőnket. Zela visszahúzódott a cella árnyékába. Egy percen belül láthatóvá váltak a döngő léptű lábak tulajdonosai. Két megtermett páncélos húzott maga után egy szerencsétlen félig holtra vert egyént. Legnagyobb félelmem beigazolódott. A börtön bűzös folyosóján az egykor volt nemeset vonszolták. A páncélosok megálltak pontosan előttünk. Egy harmadik vasba öltözött alak fordult be a folyosóra futólépésben. Kezében kulcsok. Kulcszörgés, ajtónyikorgás. Kinyitották Zela celláját, és berugdosták mellé a péppé aprított Corint. A szívem szakadt meg miközben néztem, de az eszem azt súgta, hogy jobb észrevétlennek maradni. Az egyik páncélos becsapta a cellaajtót és hangosan röhögött. Egy másik bekiabált a rácson: „na, te sárga hajú féreg, most vagy megmutatod, hogy képes vagy gyógyítani, vagy a barátod megdöglik” ezzel ő és a harmadik páncélinges is röfögésszerű nevetésbe kezdett. Ilyen jókedvűen hagyták el a folyosót. Amint elhalt a lépések zaja, a cellához rohantam. Vörös szikra pattant és az ajtó már nyitva is volt. Corin ájultan hevert a szalmán, Zela mellette térdelt. - Gyerünk, gyógyítsd meg, aztán húzzuk el a csíkot! – próbálkoztam kinyögni egy magabiztosnak szánt mondatot, de közben a hangom remegett, mint a nyárfalevél. „Szegény Corin” gondoltam. Nagyon rosszul esett, hogy (ismét) ilyen állapotban kell látnom. A szőke süvölvény nem késlekedett. Hozzáért a félholt kezéhez és meg is jelent a hószínű tűzijáték. Corin talpra ugrott - Mit csináltál te eszement! – ordított a macskaszeműre – Most már biztosra tudni fogják, hogy te vagy a kristály ember – Az épp, hogy csak magához tértnek nem tűnt fel, hogy Casely és én is a nyitott cellaajtóban állunk. - Öhm, ha befejezted az ordítozást, akkor esetleg indulhatnánk – mondtam félhangosan – az egykor volt nemes ijedten megfordult a tengelye körül, majd, úgy bámult rám, mint aki nem hisz a szemének. - Tessék, ezt vegyétek fel – nyújtottam a fiúk felé két szivárványszínben tündöklő köpenyt – ha magatokra terítitek, akkor virágszirmokká változtok. - Mégis hol szereztek ezeket? – méregette bizalmatlanul a macskaszemű a kezében tartott ruhadarabot. - Majd egyszer, ha lesz időm, elmesélem. Per pillanat legyen elég, hogy egy félbolondvarázslótól kaptam és a varázsereje nem tart túl sokáig, így ha felvettétek igyekezettek mielőbb kikavarogni az erdőben – hadartam, míg egy harmadik köpenyt nyújtottam Caselynek. - Ha ezt most bíztatásnak szántad, akkor nem volt valami jó – dünnyögte Corin. - Nem bíztatás, csak közöltem, mint tényt – daráltam kedvenc mondásomat, miközben a cellaajtó felé táncoltam – Az ablakon keresztül menjetek, arra rövidebb. - És te? – kérdezte a fekete hajú lány - Mivel nincs több köpeny, én körbe megyek – barátaim furcsán néztek rám – Ugyan,- nevettem – miattam ne aggódjatok. A legrosszabb esetben felébredek, és nem találok vissza. Ha ez véletlenül megtörténne, akkor bátran vágjatok neki a hegynek. Még a tetején is van levegő és a sárkányok is, ott vannak – Utolsó mondatom elhangzása után, bajtársaim arca egy varázsütésre felderült. Csak úgy visszhangoztak a gondolataik. „Sárkányok, igazi sárkányok” „Hát nem volt hiába, a Béke Hírnökei élnek” „Felébreszthetem a sárkányokat”… és hasonlók - Gyerünk már – nógattam az álmodozókat. Erre gyorsan magukra kapták a szivárvány szárnyakat és rózsasziromként kiröppentek az ablaknak titulált, berácsozott lyukon. Én sarkon fordultam és kiverekedtem magam a várból. Barátaimmal az erdő szélén találkoztam. Zela és Casely élénk beszélgetést fojtattak, míg Corin kissé távolabb vidáman szemlélte a fiatalokat. Piszkosul irigyeltem őket. Ők valószínűleg már órák óta itt lógatják a lábukat én, pedig itt vánszorgok Salnamhallal koszosan, véresen és hulla fáradtan. „Hulla fáradtság. Vicces gondolat egy alvó embertől” mosolygott az agancsos „Légy szíves, engedd, hogy egy kicsit belemerüljek az önsajnálatba” vitatkoztam segítő állatommal. Az erdőben éjszakáztunk, másnap pedig Salnamhal egyesével repített fel minket a szikla tetejére, majd le a barlangokba. - Elképesztő – simogatta Casely az egyik, megkövesedett sárkányt. - Az – értettem vele egyet, és én is rátettem a mancsom egy másik kövületre – Ezeket, a köveket felébreszteni… Mit gondolsz Corin, mit kéne csinálni. - Szerintem, ha Zela megérinti őket, akkor felébrednek – mondta, miközben a süvölvényre pillantott. - Hát, ki próbálhatom – vonogatta a vállát a macskaszemű. Mellém lépett és megérintette a kővé vált Béke Hírnököt, amin a kezemet nyugtattam. A kő egy szempillantás alatt felforrósodott. El akartam rántani a kezem, de nem tudtam. Valami különös erő áradt a sárkányból. Vonzott, mint egy mágnes a vasszegeket. Fehér szikrák és kődarabkák pattogtak a sárkány pikkelyein. A levegő egyre forróbb lett. - Dorka engedd el! – kiáltotta a macskaszemű. - Nem tudom – válaszoltam kétségbeesve. A fehér szikrák egyre közelebb kúsztak a kezemhez. Az egész testem izzott a forróságtól. A fehér fény hozzámért. Hirtelen minden megváltozott. A színek élesebbek lettek, a levegő kellemes melegre hűlt. Furcsa bizsergést éreztem a karomban, majd világos lila szikrák ölelték körbe a kézfejem. Zelára néztem. Meg akartam kérdezni, hogy mitől változott meg a fehér fény. De a siheder körül még mindig fehér tűzijáték szikrázott. A lila fény belőlem áradt. Most már körülöttem is ugyanúgy pattogtak a szikrák, mint a szőke suhanc környezetében. Pár percen belül a kavics zápor megszűnt, és mi egy méregzöld Béke Hírnök pikkelyeibe kapaszkodtunk. Az első sárkány életre kelt. Megrázta magát, aminek hatására Zelával a falhoz csapódtunk. Majd kitátotta hatalmas száját és egy iszonyatosat üvöltött. A hang hatására a többi sárkányról is lepattogott a kőréteg és egyesével csatlakoztak a kórushoz. Az ordítás zenévé változott. A Béke Hírnökei, az égbe röppentek. Csak négy példány maradt a barlangban. - Üljetek a hátunkra – mondta kellemesen mély hangon, a méregzöld hírnök. A barátaim sorban felkászálódtak a sárkányokra, majd elhagyták a hegy gyomrát. Hárman maradtunk. Salnamhal, a méregzöld és én. - Mire vársz még? – érdeklődött a mély hang. - Hát tudja, ha lehetne, akkor én inkább a segítőállatomon szárnyalnék. - Te tudod – dörmögte mosolyogva, majd az égbe szökellt. - Gyere, menjünk mi is! A sárkányokat nem volt nehéz utolérni. Salnamhalhoz képest igen lomhán repültek. Az agancsos büszkén mutogatta a hatalmas szárnyasoknak légi trükkjeit, azzal nem törődve, hogy én, ha lassan nem fejezi be, akkor a reggelimet az alattunk suhanókra zúdítom. Az égi bemutató szerencsére véget ért mikor a vár fölé értünk. Legnagyobb megdöbbenésemre a szárnyasok tűzorkánt fújtak a falak közé. Hirtelen egy másik félelmetes kép villant az agyamba. Egy másik vár, más sárkányok, hasonló tűz. Egy égő város, ahonnan kimentettem Zelát. Ordítani akartam, de úgy kiszáradt a torkom, hogy meg sem bírtam nyikkanni. A tűz fúvás abbamaradt. Az alant elterülő látványon annyira meglepődtem, hogy kis híján leszédültem Salnamhal hátáról. A várban az épületek épen álltak. Sőt, mintha szebbek lettek volna, mint eredetileg. Az emberek félve tekintgettek az ég felé, de egyikük sem szenvedett égési sérülést… Vagy mégis. A főbb épületek előtt, cifra ruhás emberek rohangáltak eleven fáklyaként. Kezdtem érteni a dolgot. Csak a hazaárulók, talpnyalók, kegyetlenkedők, és hasonlók kaptak lángra. Mindenki és minden más ép maradt. A legenda teljesült. Három sárkány barátaimmal a hátukon leszálltak a vár főterén, persze Salnamhallal együtt. A többiek továbbrepültek, hogy egész Daslamát megtisztítsák a gonoszságtól. Bajtársaim örömmámorban égtek. Csak a macskaszemű szorongott. - Mi a baj Zela? – kérdeztem kedvesen. - Semmi – válaszolta amaz – csak, tudod, én nem akarok király lenni. - Éppen ezért lesz belőled jó uralkodó – mosolyogtam a sihederre – bármikor könnyedén el tudnád hajítani a hatalmat, de nem fogod megtenni, mert a legjobbat akarod mindenkinek ezen a földön. Hidd el, így van ez jól. Ne félj! Corinnak már van gyakorlata a politikában. Majd ő segít. És persze a sárkányok is – a suhancot megnyugtatták a szavaim így ő is gátlás nélkül tudott örülni a győzelemnek. Salnamhal eltűnt. Hiába hívtam gondolatban, már elment legelni egy másik világba. Körbe néztem és megpillantottam az álmok útját. - Ég veletek! – kiáltottam három barátom után – Éljetek boldogan! – ők lelkesen integettek. Ráléptem az útra, amit rajtam kívül senki más nem látott és örökre eltűntem bajtársaim szeme elől. „Terve első pontja kipipálva. Most meg keresem Gábort” Másnap mosolyogva és reménnyel eltelve ébredtem.   /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.12. 16:57 - #8

Zela 4. fejezet A varázserejű kristály   Zela a tölgyfa alatt szunyókált, míg Salnamhal a harmatos, mélyzöld füvet rágcsálta. - Szép, jó reggelt – köszöntött az agancsos egykedvűen. - Inkább jó éjszakát. - Ahogy gondolod – mondta Sal miközben egy zamatos fűcsomót rágcsált – Mindenesetre itt hétágra süt a nap - Inkább nyolc – vitatkoztam, csakhogy véletlenül se értsünk egyet. Valóban rettentően meleg volt. Éppen, mint a valóságban. (Valószínűleg már lerúgtam magamról a lehelet vékony takarót.) - Most már indulhatunk?- érdeklődtem izgatottan. Egész nap csak Gébre tudtam gondolni. Folyton az Ő hangját hallottam, ahogy a fülembe suttogja: Kérlek, keress meg! Még biztos távol van a napkelte, így az idő tökéletes az utazásra… Vagyis majdnem - Persze. Amint sikerült felébresztenünk ezt az álomszuszékot – dünnyögte Salnamhal, miközben igyekezett leküzdeni a nedves fűcsomót. - Nem lehet olyan nehéz – mondtam mosolyogva. Kényelmesen odabattyogtam a tölgyfához, és szelíden megráztam az alvó vállát. Nem reagált. - Zela! Zela, ébredj! – kérleltem. Meg sem hallotta. Erősebben ráztam a vállát. Semmi. Megkocogtattam a fejét. Átfordult a másik oldalár. „Remek.” Gondoltam „Most már legalább megmozdult” Csináltam egy hátrabukfencez és leszakítottam egy selymes, sárga, kis virágot. A szőke suhanc feje fölé tartottam és finoman megcsiklandoztam az orrát. A sápadt bőrű fiú felhorkantott álmában és ismételten átgurult a bal oldalára. Most a fülét piszkáltam a színes kis növénnyel. Megint gördült egyet. Ezt a játékot addig folytattam, míg végül a kis száműzött neki nem gurult a tölgy vaskos törzsének. Zela az ütközés hatására felriadt álmából. Riadtan körbenézett. Pár pillanatig nem tudta hol van. - Jó reggelt lustaság – köszöntem a megszeppent egyénnek. - Nem inkább éjszakát? – érdeklődött Salnamhal. Én egy megvető pillantást lövelltem felé. Ő csak fensőbbségesen elmosolyodott. Hát igen. Ilyen az én segítőállatom. -... Reggelt – ásította eme tömör köszönést, zöldszemű barátom. - Gyere, induljunk – kérleltem Zelát - Lassan dél lesz. - Hova megyünk? – kérdezte álmos szemekkel. - Daslamába – feleltem határozottan. A sápadt fiúnak a maradék szín is kifutott az arcából. - Daslamába? – nézett döbbenten. - Igen oda – mondtam vidáman. Zela úgy festett, mint aki mindjárt elájul. Pár perce iszonyú nehézségek árán, álmosan feltápászkodott a földről. Most kénytelen, kelletlen visszaült a fűbe. Mellételepedtem. - Figyelj Zela. Muszáj visszamenned! - Hát nem érted? – csattant fel dühösen – Engem ott mindenáron el akarnak pusztítani. - Igen, tudom – válaszoltam higgadtan – Pont ezért kell odamennünk – a süvölvény értetlenül meredt rám. - Zela! Ha most nem kísérlek el Daslamába, akkor te hátralevő életedben messze elkerülöd azt a világot. - Igen. Pontosan ez a tervem. Nem kell kíséret, mert egyszerűen elkerülöm Daslamát. - És egész életedben menekülni akarsz, holmi feketeköpenyes varázslók elől – kérdeztem szomorúan. Kis barátom nem felelt – Oda kell mennünk, hogy megértessük az emberekkel, nem lehet úgy élni, hogy mindentől rettegnek, ami más. Egyébként tényleg benned van az a kristály, vagy csak azt hiszik. - Nem tudom. Talán igen, talán nem – mondta bizonytalanul. - Hogy érzed? - Szerintem bennem van. Legalább is egy másik világban meggyógyítottam egy öregembert. Senki sem tudta, hogy mi volt a baja – kezdett bele egy újabb történetbe, miközben átkarolta a felhúzott térdét – az aggastyán folyamatosan fuldoklott és köhögött. A falusiak szerint a végét járta. Én megsajnáltam az apókát és… nem tudom miért, csak egyszerűen megfogtam a kezét. Fura bizsergést éreztem. Halvány, fehér fénycsík futott át a kezemből, az élemedett korú karjába. A köhögés abbamaradt. Többé nem fulladozott. Hirtelen felpattant a puha ágyból, magához szorított, majd elrohant. Az egész környéken szétkürtölte csodálatos gyógyulásának hírét. Nem akartam véletlenül sem bajba kerülni, így megragadtam a medalionomat, sarkon fordultam és egy másik világban termettem – a macskaszemű arcán nosztalgikus mosoly játszott. Szórakozottan a kezébe vette kopott medálját, és pár percig babrált vele. Jó ideig mindhárman hallgattunk. Elgondolkodtam azon, amit Zelától hallottam. „Valóban egy gyógyító erejű kristály van benne? ...”  Egy darabig még eltöprengtem volna, de Salnamhal oldalba bökött. - Szándékodban áll még ma elindulni, vagy még egy napot végigücsörgünk? – nézett rám kérdőleg. - Nyugalom. Rögtön megyünk. Zela, nincs senki Daslamában aki erős, és szívesen segítene nekünk? - Nincs… Hacsak… - Hacsak mi? – kérdeztem izgatottan. - Hacsak fel nem ébresztjük a sárkányokat – mondta lelkesen. - És hol vannak a sárkányok? – kérdeztem kíváncsian. - Hát… őőő ezzel van egy kis probléma – hebegte. - Mégpedig? – kérdeztem kissé lelombozva. „Valahogy sejtettem, hogy a kezdeti lelkesedés után jönnek a problémák” - Senki sem tudja biztosra, hogy hol vannak, vagy, hogy léteznek-e egyáltalán. - Remek – morogtam – akkor mégis hol kéne keresnünk őket? - Tudod a falu mellet, ahol felnőttem, van egy hatalmas hegy. A tetejét eltakarják a felhők. A legendák szerint az a hegy igazából üreges, és nem is igazi hegy, hanem a sárkányok palotája. Azt beszélik, hogy a Gazdagság után az első Gonosz Király uralkodásának idején a sárkányok elrepültek, és örök álomra hajtották fejüket, palotájuk gyomrában. Állítólag, csak a kristályember képes felébreszteni őket. Ha ezt megteszi, akkor a sárkányok előbújnak rejtekükből, a Jó mellé állnak és elűzik Daslama földjéről az utolsó Gonosz királyt. - Zseniális – mosolyogtam fanyarul. - Most ez egy vagy egy hatalmas baromság, vagy tényleg egy jóslat, amit valóra váltunk – mondtam Salnamhalnak. - Az utóbbira szavazok – toppantott Sal. (A toppantással szokott nyomatékosítani) - Legyen igazad – bólintottam – Rendben. Akkor menjünk, keressük meg azokat a sárkányokat – Ezzel felpattantam segítőállatom hátára. - Megengeded, hogy Zela is felszálljon? – kérdeztem az agancsost. - Meg, de csak Daslamáig. Ott első dolgotok lesz, hogy kerestek egy lovat. - Oké – ígértem. Így felsegítettem a szőke hajú ifjoncot drága szarvasom nyakába és útnak indultunk. Megjelent az orrunk előtt a már jól ismert kék derengés. Sal kényelmesen átügetett rajta és máris Daslama földjét tapostuk. Illetve taposta az agancsos, míg mi a hátán egyensúlyoztunk. Egy erdő szélétől nem messze, egy friss forrás közelében táboroztunk le. Az erdőtől körülbelül egy mérföldnyire az egyik hercegi vár magas tornyai feketéllettek. Megmosakodtunk a forrásban, majd indítványoztam, hogy nézzünk körül a várban. Salnamhal egyetértett és rögtön átalakult fekete lóvá, hogy elkerüljük a feltűnést. Zela azonban nem akart jönni. - Mi bajod van már megint? – kérdeztem a kelleténél kicsit több indulattal a hangomban. Szerintem nem ok nélkül kezdtem úgy vélni, hogy a macskaszemű kölyöknek kivételes tehetsége van az emberek feldühítésére – Miért nem vagy hajlandó bejönni abba a rohadt várba? - Rögtön felismernének – nyafogott. - Ugyan – legyintettem – kötve hiszem. Nincs rajtad semmi különös. Egyszerű tizenéves szőke kisfiú vagy. - Nem vagyok kicsi – kiáltotta - Jó – hagytam rá – nem vagy kicsi – közben mosolyogtam. Pont mintha Bencét hallottam volna. Kedves, majdnem 12 éves öcsémet folyton Csöpinek, vagy Picinek hívom. Ő szokott általában így reagálni ezekre, a nevekre. - Na, áruld el, kérlek, miért olyan könnyű téged felismerni. - A színeim miatt – válaszolta. Én értetlenül néztem.  „Mi az, hogy a színei miatt?” Rápillantottam segítőállatomra, de ő sem értette. - Azért, mert szőke vagyok – magyarázta a suhanc – Daslamában nincsenek szőke emberek. Így már mindjárt érthetőbb volt. Leakasztottam a vállamról a sárkányos táskát, amit még Kírától kaptam. Elkezdtem kutakodni benne. Egy egyszerű, barna, kicsit kopottas, csuklyás köpenyt kerestem. Miközben eme bonyolult műveletet végeztem, a gondolataim visszakalandoztak a Boszorkányok Szigetére. „Kíra volt a legjobb barátnőm. Jött egy vihar, belefulladt a tengerbe. Pár mérföldről szemléltem azokat a gyilkos felhőket és csak arra gondoltam, milyen szépek. Íme Kírából nem maradt más, csak ez a táska és a varázslat, ami a Hajót védi. A vérével fizetett érte. Gábor az, akit a világegyetemben a legjobban szeretek és most ő a hazáját védi meg kiontott vérével. Vajon ki lesz következő” Féltőn Zelára néztem. Hozzámértem a barna köpönyeget. - Kicsit nagy, de legalább csuklyát jól a fejedbe tudod húzni – mondtam bátorítóan. - Köszönöm – mondta őszinte hálával a siheder. Nem értettem miért olyan hálás, hiszen még a várba is be kell jutnunk, de nem kérdezősködtem. Nyakamba kanyarítottam kedvenc zöld köpenyemet, és elindultunk a vár felé. Salnamhal mellettünk baktatott. Minél közelebb értünk az erődhöz, annál több kétséget keltő kérdés fogalmazódott meg a fejemben „Mi lesz, ha hátracsúszik Zela csuklyája. Mit csináljak, ha valaki mindenáron meg akarja venni Salnamhalt és, nem lehet lekoptatni? Hiszen Pelyhes lónak is pompás, nem csak szarvasnak. Mi van, ha a kapuőrök kérdezősködni kezdenek?” Végül hamar megnyugtattam magam, ahogy szoktam. Próbáltam mindent a jobb oldalról megközelíteni „Lehetetlenség, hogy az a csuklya lecsússzon, hiszen még egyszer akkora, mint Zela feje és egyébként sem fúj a szél. Ha valakinek megtetszene Pelyhes, szépen megkérem, hogy próbálja meglovagolni. Egy darabig talán bírná, hogy Salnamhal, folyton ledobja, de inkább előbb, mint utóbb megbánná a vásárt. Kizárt, hogy az őrök bármit is kérdezzenek. Elvégre teljesen átlagos utazók vagyunk, ha mégis megállítanak, majd küldök rájuk egy agybuggyantó-bűbájt, vagy valami hasonlót.” Végül is kár volt aggodalmaskodnom, mert simán bejutottunk a kapun. Mikor egy kevésbé forgalmas utcába tévedtünk, a szőke hajú megkönnyebbülten sóhajtott. Lám, nem csak én vagyok izgulós fajta. A főtér közepén színpad állt, amin csepűrágók szórakoztatták a tétlenkedőket. Az előadás igazán szórakoztató lehetett, mert az emberek szívből kacagtak, és vidáman tapsikoltak. Engem a tér egy sötétebb oldala jobban érdekelt. A sarkot hatalmas tömeg állta körül és folyamatosan kiabált, (megjegyzem nem éppen kedvesen) Egyszer-egyszer mintha paradicsomot, vagy rohadt káposztát láttam volna röpülni a kör közepe felé. Mivel a tömegen fizikai képtelenség volt átfurakodni, felálltam Salnamhal hátára, hogy megnézhessem, mitől „lelkesültek” fel ennyire az emberek. A figyelem középpontjában egy kalodába zárt férfi állt. „Szegény ördög” gondoltam - Mit látsz? – kíváncsiskodott Salnamhal. Gondolatban közvetítettem neki a képet, amit láttam. A kócos, barna hajú férfi harminc évesnél nem lehet idősebb. Fejformája szögletes, arca tele van zúzódásokkal és vágásokkal. Valószínűleg védekezett mielőtt idekerült. A szája keskeny, orra nem túl nagy, sascsőr alakú. A szeme sötétbarna, csaknem fekete. Egész lényéből még így a kalodában is nemesség sugárzik. Egy pillanatra felpillantott, de ezt rögtön meg is bánta, mivel valaki egy rothadt almával képen találta. Így fejét visszaejti eredeti helyzetébe. Nem tudom miért, de ha valakire kíváncsi vagyok, legelőször a szemét nézem meg. Azt hiszem az első találkozások alkalmával, az ember tekintetéből lehet a legtöbbet kiolvasni. Pár éve egy könyvben azt olvastam, hogy a szem a lélek tükre. Ezzel teljesen egyetértek. A kalodába zárt embernek is egy pillanatra a szemébe néztem, mielőtt eltalálta a romlott alma. Sok mindent láttam, csak éppen gonoszságot nem. A férfi végtelenül szomorú volt. A fekete írisz mélyén sértett büszkeség csillámlott, de ez volt, ami megragadott, hanem kettétörött lélek képe. Azt a férfit már nem érdekelte mit tesznek vele. Egyszerűen belefáradt, hogy folyton az ellen küzdjön. Már megadta magát. Beletörődött a sorsába. Visszaültem Salnamhal hátára és megkértem az akkor éppen agncstalant, hogy vigyen el a legközelebbi fogadóig. A kalodába zárt férfi mély hatással volt rám. Elhatároztam, hogy éjszaka kiszabadítom. A színpaddal szemben üldögéltem Zelával.  Bort kortyolgattunk, miután elfogyasztottuk bőséges vacsoránkat és vásároltunk egy könnyedléptű, csokoládészín paripát. - Ne igyál túl sokat – mondtam a macskaszeműnek mosolyogva – este még dolgunk lesz. - Ugyan mi? – kérdezte kótyagosan a még mindig csuklyába burkolózó siheder. - Kiszabadítjuk azt az embert – intettem a kaloda felé, amit még mindig hatalmas tömeg vett körül (Szerencsére a fölös zöldségek és gyümölcsök már elfogytak) - Azt? – bandzsított enyhén részeg barátom a tér túlsó felére – Én bűnözőkkel nem barátkozom – mondta határozottnak szánt hangon. - Ő nem bűnöző – feleltem nyugodtan. Zela egy jóízűt kacagott. - Ha nem volna bűnöző, bizony nem zárták volna oda – kiáltotta, miközben felpattant a székről, hogy megmutathassa hova zárták a gazembert. Sajnos pár méterrel arrébb mutatott és rögvest visszazuhant a székre, de még lejjebb is. Amint feltápászkodott, nekilátott, hogy elcsípje a szerinte „asztalon táncoló” boroskancsót. Ebben megakadályoztam és közöltem vele, hogy nem ihat több alkoholt. Ő persze értetlenkedett és követelte a neki járó italt. Mikor az előadása kezdett túlságosan zajossá válni, nyakon öntöttem egy korsó vízzel, amitől részint kijózanodott. Az este hátralévő részében a kocsma teraszán üldögéltünk és a csepűrágók előadását néztük. A nap lebukott a házak mögé, az előadás véget ért, a terasz pedig megtelt turbékoló párocskákkal. Erről megint Gábor jutott eszembe és egyszerre nagyon igazságtalannak és szürkének találtam az életet. Az égboltot elfoglalta a hold és a csillagok a kocsma és környéke viszont csak végtelenül lassan ürült ki. Már inkább hajnal volt, mint éjszaka, mikor a környék teljesen elcsendesedett. Eljött a cselekvés ideje. A csuklyás siheder az asztalra dőlve horkolt. Finoman megráztam és nagy meglepetésemre az álomszuszék fel is ébredt. Gyorsan kidörgölte az álmot a szeméből, és felpattant az asztal mellől. - Hozd Salnamhalt és a lovad – utasítottam. - Igenis főnök – tisztelgett előttem a macskaszemű. - Nem vagyok a főnököd! – dörmögtem indulatosan. - Jól van. Csak vicceltem - Elég gyenge poén – Zela csak legyintett és elindult az istálló felé én pedig célba vettem az immár néptelen sarkot. A kalodába zárt fickó szörnyen rossz bőrben volt. Már az is megfordult a fejemben, hogy meghalt, de mikor meghallotta a lépteim zaját ismét rám szegezte fekete szemeit. - Ne félj - suttogtam – segíteni akarok – a sötét hajú férfi nem mozdult többé. Időközben Zela is megérkezett újonnan szerzett paripájával és az ismét szarvas alakot öltött Salnamhallal. A szőke suhanc mellém lépett - Ezt a zárat lehetetlenség kinyitni – morogta a zöldszemű, miközben megvizsgálta a fogoly jobb csuklója mellett himbálózó lakatot. - Ó dehogy – mosolyogtam - Rozsda marjon, zár ne tartson! – diktáltam a lakatnak. Az eszméletlen férfit Salnamhal segítségével elvonszoltuk a tisztásig. Friss forrásvizet csorgattunk a szájába, majd az arcát is benedvesítettük. Pár perc múltán, kissé megemelte a fejét és óvatosan kinyitotta az egyik szemét. (A másikat nem tudta, mivel a szemöldökén futó vágás akkorára dagadt, hogy nem láthatott ki belőle) - Köszönöm – suttogta rekedt hangon, majd visszazuhant a fűbe és ismét elvesztette az eszméletét. - Zela, nem tudnád meggyógyítani? – kérdeztem kis barátomtól. - Azt sem tudom, hogy előzőleg hogyan csináltam. Nem hiszem, hogy segíthetek – mondta bizonytalanul. - Ugyan – intettem - ne legyél ilyen kishitű. Egyszerűen fogd meg a kezét – biztattam - Hát jó – vonta meg a vállát. Letérdelt az eszméletlen fickó mellé és megragadta a karját… Nem történt semmi. Zela eresztette a vérmocskos kart és hátrébb csúszott a fűben - Zela, csináld már – bíztattam - Már megtettem – mondta hanyagul. - Nem gyógyítottad meg – ellenkeztem - Nem, de megpróbáltam. - Csak megfogtad a kezét, aztán elengedted. Nem is akartad igazából meggyógyítani. - Jó, igazad van! – csattant fel mérgesen – Eszemben sincs szökött bűnözőket mentegetni! - Ő nem bűnöző! – kiabáltam. - Nem bűnöző?! Te teljesen meghibbantál! Mégis mit gondolsz? Miért zárták kalodába?! Nem tudom – mondtam nyugodt, határorzott hangon – de ha hagyjuk meghalni, sosem fogjuk megtudni – a macskaszemű nem felelt. - Kérlek Zela. Gyógyítsd meg – a fiú nem válaszolt – Nézz rá. Szerinted így néz ki egy velejéig romlott bűnöző? - Igen – mondta határozottan – a bűnözők pont ilyen mocskosak és büdösek. - Csak azért mondod ezt, mert nem néztél a szemébe – suttogtam sírós hangon. - Miért, mi van a szemében? – kérdezte a kíváncsian - Nézd meg – bíztattam - De hát éppen eszmé… Na, jól van. Te győztél – ezzel ismét megragadta a férfi karját. Fehér szikrák szaladgáltak Zela és az állítólagos bűnöző között. A gyengéd fény beterítette a sebesült férfit. A vér eltűnt róla, a sebek begyógyultak. Egy egészen megnyerő arc bukkant elő a kosz és vér rejtekéből. A fehér szikrák eltűntek a férfi pedig kinyitotta mindkét szemét. Zela fölé hajolt és összekapcsolta a „bűnözővel” a tekintetét. Hosszú pillanatokig egyikük sem mozdult. - Igazad van – mondta felegyenesedve a süvölvény – Tényleg nem gonosz Mint később kiderült a férfi valóban nem volt bűnöző. Sir Fegomynak hívtak és a fekete erőd (amit már mérföldekre elhagytunk) valamikor az ő tulajdona volt. Sajna a királlyal kölcsönös gyűlöletet tápláltak egymás iránt és nem kérdéses ki húzta a rövidebbet. (A legenda szerint utolsó) gonosz király (név szerint: Ibedor) kiforgatta minden vagyonából, lemészároltatta a családját őt magát, pedig ahol csak tudta megalázta. Legszívesebben megölette volna, de a törvény tiltotta a nemes emberek kivégzését. A nemrég elhagyott erőd, most Ibedor király egyik unokatestvérére szállt, aki nem kevésbé utálta Sir Fegomyt, mint a király. Valószínűleg mind a ketten dühöngeni fognak, ha rájönnek, hogy kedvenc gyűlöltjük szőrén, szálán eltűnt. - Sir Fegomy, – nézett Zela a nem rég még bűnözőnek titulált nemesre – lehet egy kérdésem? - Persze. – mondta nevetve a szép szál ember – Egy feltétellel. - És pedig? – kérdeztem miközben megpróbáltam lelökni Zelát Salnamhal hátáról. Már nagyon untam, hogy a macskaszeművel kell megosztanom kedves segítőállatomat. Igaz vettem neki egy lovat, de csokoládészín paripán új útitársunk feszített. - Ha ezen túl Corinnak hívtok… Már nincs semmim. Sőt, senkim. Nem vagyok többé nemes – elkomorult mikor ezeket, a szavakat kimondta. Zelával nem szóltunk egy szót sem. A kérdés, amit a suhanc fel akart tenni feledésbe merült. Némán baktattunk tovább. Pár nap múlva egy kisebb városba értünk. Itt vásároltam még egy lovat és ezzel nagyjából ki is ürült az erszényem. Megfordult a fejemben, hogy az út végén esetleg fegyverekre is szükségünk lehet, de így pénz nélkül gyorsan elűztem azt a gondolatot. Az éjszakákat eddigi utunk során is az erdőben töltöttük, ha lehetett. Most, hogy az utolsó fityingünket is elköltöttük mindig a szabadban éjszakáztunk, és az ettük, amit találtunk. Főként almát és epret. Mikor az egyhangú étkezést már meglehetősen untam rászántam magam, hogy készítek egy finom gombapörköltet. Nem vagyok egy konyhatündér, nem nagyon szoktam főzőcskézni, így érthető, hogy mennyire izgultam, mikor a fiúk elé raktam az ételt. - Hmm ez nagyon finom – mondta elégedetten a zöldszemű - Tulajdonképpen mit eszünk? – érdeklődött Corin - Gombapörköltet – feleltem a büszkeségtől dagadozva. Rendkívül örültem, hogy elsőre ilyen jól sikerült. - Gomba… pörkölt? – ilyet az én szakácsaim sosem készítettek – mondta teli szájjal az exnemes – valószínűleg azért, mert féltek, hogy valaki gombamérgezésben hal meg. - Mi ugye nem leszünk gombamérgezettek? – kérdezte ijedten a süvölvény - Ugyan dehogy – nevettem - Miért vagy ilyen biztos benne! – vitatkozott a szőke hajú - Mert csak jó gombát tettem bele. - És mi van, ha leszedtél egy rossz gombát, amire azt hitted, hogy jó? - Ez teljességgel lehetetlen – próbáltam megnyugtatni a kipirult arcú Zelát – tudod, én csak azt szedem le, amit ismerek. Hidd el. Ebbe a pörköltben nincs más csak vargánya, sárga gomba és galambica – a macskaszemű még mindig ellenségesen méregette az ételt, de végül az éhség rá kényszeríttette, hogy megegye a táljában maradt gombát és végül még repetát is kérjen. - Honnan tudsz ennyi mindent a gombákról? – kíváncsiskodott Corin - Egyáltalán nem tudok valami sokat – vontam meg a vállam – amit tudok azt a nagypapámtól. Tudod, vele mindig kijárunk az erdőbe gombázni. Ha gomba nincs, akkor horgászunk. Ő szinte mindent tud a gombákról és a halakról. - Hogy érted azt, hogy „ha nincs gomba”? – értetlenkedett a suhanc – minden erdő tele van gombával – mondta vidáman. Én keserűen elmosolyodtam - Tudod ahonnan, én jöttem, ott egyáltalán nincsenek tele az erdők gombával… - Az meg, hogy lehet? – néztek rám értetlenül. - Nálunk már az is csoda, hogy egyáltalán még vannak erdők. Ha itt-ott van is egy- két fás rész az nem nevezhető úgy erdőnek, mint ez itt, amiben most ücsörgünk… Mikor kiskoromban hallgattam a népmeséket, akkor mindig becsuktam a szemem, és úgy hallgattam, hogy ne a cicás tapétát lássam magam előtt, hanem a tájat ahol a főhős mendegél, hogy teljesítse feladatát. Égig érő üveghegyek, végtelen óceánok és sűrű, sötét rengetegek elevenedtek meg a képzeletemben. A hatalmas, ágas, bogas fák között nyuszik ugráltak és állatok legeltek. Madarak szálltak ágról, ágra és rókák bújtak meg a bokrokban. - Pont, mint itt – örvendezett Zela. Egész biztos Daslamát láttad álmodban. - Nem – ráztam meg a fejem – egyszerűen csak hallgattam a mesét. De az erdő tényleg nagyon hasonlított erre… Egy napon megint kimentünk Városlődre a nagyszüleimhez. Nem igazán szerettem kijárni a falura, mert ott soha semmi érdekeset nem lehetett csinálni. Legalábbis akkor még így gondoltam.  Előző nap esett az eső, ezért a nagypapám megkérdezte anyukámtól, hogy nincs-e kedve kimenni, gombázni. Anyukám is nagyon szeret gombát szedni, úgyhogy elmentünk. Alig bírtam magammal. Nagyon vártam, hogy végre igazából erdőbe menjek… Mikor megérkeztünk elszorult a szívem. Az erdő egyáltalán nem úgy festett, ahogyan én azt már több százszor elképzeltem… Olyan üres volt. Nem tudtam, mi hiányzik. Anyukáméknak feltűnt, hogy túlságosan csöndes vagyok. Megkérdezték mi a bajom. „Semmi” mondtam mosolyogva. „Csak itt olyan más a levegő, mint Veszprémben.” Nem akartam megbántani őket mikor láttam, hogy olyan jól érzik magukat. „Tudod azért, mert erre nem jár ennyi autó” mondta a nagymamám. Én már nem figyeltem rájuk. Csak mentem és bőszen kerestem a gombákat. Mikor rábukkantam egyre odahívtam a nagypapámat, hogy megkérdezzem, az jó gomba-e. Az volt. Utána mindig a nagypapám mellett mentem. „Nem lesz sűrűbb?” kérdeztem tőle pár perc múlva. „Nem.” válaszolta. „Miért nem?” „Óó, hát mert ez egy ilyen erdő.”… Csak később jöttem rá, hogy nem a fák hiányoztak a igazából. Nem éreztem az erdő lelkét. - Azoknak az erdőknek nincs lelkük? – kérdezte döbbenten Zela. - Van… Csak nehéz észre venni. Csendben ültünk a tűz mellett. Többet nem beszéltünk. Csak hallgattuk az erdőt. Csöndesen lefeküdtünk és elvackoltuk magunkat a puha avarban. Ők elaludtak, én felébredtem.   /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.10. 15:47 - #7

Zela 3. fejezet Gábor levele   Visszatértem a zsebkendőnyi álomvilágba, ahol Zelát tartom fogva. Amikor megérkeztem, éppen Salnamhallal beszélgetett. Ezen kicsit meglepődtem, mert Sal rajtam kívül, nem igazán szokott emberekkel kommunikálni. Mindenesetre elmosolyodtam. Örültem, hogy Zela nem szökött meg és, hogy láthatólag jól érzi magát. Kényelmesen elindultam a tölgyfa felé, ami alatt ücsörögtek. A levegőben friss, édes illat terjengett. Valószínűleg nemrég eshetett az eső. Salnamhal már messziről üdvözölt. Úgy tűnt, Zela is örült, hogy ott vagyok. - Sziasztok – köszöntem én is vidáman – Na, mi a helyzet? - Semmi különös – ismertette az állapotot Salnamhal. - Nem próbált szökni? - kérdeztem tőle gondolatban. Segítőállatom, csak egy lesajnáló pillantást lövellt Zela felé. Ez az egy pillantás, igen sok üzenetet közvetített nekem. Röviden elmondva: De, igen közvetlen miután felébredtél, a kölyök megpróbált ellógni, csak elég gyenge próbálkozás volt. Miután nekiszegeztem az agancsaimat, rögtön nyugton bírt maradni. Ez után édes szavakkal próbált elállítani az útból, ami igazán vicces volt. Ezóta beszélgetünk, és neki fel sem tűnt, hogy csak azért vagyok hajlandó beszélni vele, hogy ne próbálkozzon több, ostoba szökési tervvel.  Nagyjából ennyi fér bele egy pillantásba. Miután mindezt megtárgyaltuk, a fa alatt kucorgó Zelára szegeztem a tekintetem. - Most pedig szépen elmeséled, hogy ki vagy és mit akarsz – mondtam határozottan, miközben én is leültem az árnyékot adó fa alá. A fiú hallgatott. Én pedig egy mélyet sóhajtottam - Figyelj. Ez a világ nagyjából az előttünk lévő domb lábánál véget ér. Szóval elég kicsi a mozgástér. Láthatod, nincs itt rajtunk kívül senki. Senki sem fog kihallgatni. Bármit mondasz, köztünk marad – Zela lehajtotta a fejét. Elég siralmas látványt nyújtott. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki mindent elkövet azért, hogy el tudjon bújni a saját karja alatt. Ismét előtört belőlem egy mély sóhajtás. - Azt hiszem háromszor mentettem meg az életed. Annyival legalább tartozol, hogy két-három szót kinyögj magadról – a szőke hajú kölyök néma csendbe burkolózott. Szép lassan kezdtem elveszíteni a türelmem - Mi van? Megnémultál? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban. Nem jött felelet. - Na jó. Most telt be a pohár – morogtam mérgesen – kimentelek a sárkányok karmai közül, segítek meglógni egy csapat késsel hadonászó utcakölyök elől, kimenekítelek egy eszelős katonákkal körülvett börtönből, te pedig annyit se vagy képes kinyögni, hogy kösz, vagy nyikk, vagy valami. Csak itt ülsz, mint egy hülye, süketnéma. Kösz szépen. Igazán kedves tőled. Mit vársz még? Esetleg meséljem el az életemet? Mondjam el, hogy honnan jöttem, hová tartok, miért kéne még megbíznod bennem? - Miért kéne megbíznom benned? – kérdezte idegesen. Azt hiszem egy kicsit kiborítottam. – Igen szeretném tudni – egy halvány mosolyt megengedtem magamnak. Végre megszólalt. Nem azért, de szerintem, ha valakinek háromszor megmentem az életét, az éppen elég bizonyíték arra, hogy megbízható vagyok. Ha valakinek ez nem elég, akkor biztos valami érdekes titok lappang a dolog mögött. Gondoltam akkor. És igazam volt. Miután kitálaltam Zelának a fél életemet, ő is hajlandó volt beszélni. Megtudtam, hogy egy Daslama nevű helyről jött, ahol nagyjából, világra jövetele óta üldözik. Daslama legendája szerint egyszer születni fog egy világos gyermek, aki magában hordozza a gyógyítás kristályát. A kristály, ha jó ember kezébe kerül, akkor mindent képes meggyógyítani, de ha valaki megfertőzi sötét lelkével, akkor a kristályt birtokló személy tejhatalommal fog rendelkezni a világ felett. Mint kiderült a daslamai lakosok úgy hiszik, hogy Zela ez a gyerek. Mivel Daslamaban az emberek úgy vélik, hogy kristály többet árthat, mint segíthet, Zelát már a születésekor el akarták pusztítani. Édesanyja belehalt a szülésbe, apját pedig nem sokkal a szülés után legyilkolták, mivel meg akarta védelmezni az újszülöttet. Egész Daslamaban csak két ember volt, aki nem akarta a halálát. A jóságos házaspár 10 éves koráig védelmezték Zelát, de ekkor valakitől megtudta a király (aki mellesleg nem tartozik a legjobb emberek közé), hogy a szőke kisfiú melyik faluban rejtőzik. Zelának nem volt más választása. Menekülnie kellet. Mielőtt elindult volna, nevelőanyja egy medalionnal ajándékozta meg, aminek segítségével képes a világok között utazni. Ezt használta a meneküléshez is. Sajnos nem csak az ő tulajdonában van ilyen ékszer. Daslama varázslói ellenőrzésük alatt tartják a környező világokat, így Zela folyamatosan vándorol, úton van, nehogy a nyomára bukkanjanak. - És miből gondolod, hogy rád találnak, ha egy távoli álomvilágban telepedsz le? – kérdeztem, miután a fentiekről beszámolt. - Onnan, hogy már kipróbáltam – mondta, elcsukló hangon – Emlékszel a városra, amit gonosz sárkányok égettek porrá? - Igen emlékszem – nyögtem. (Még mindig nagyon hiányzik Gábor.) - Tudod az is miattam történt. Majdnem két hónapot töltöttem ott. Nagyon szerettem azt a várost. Még barátokat is szereztem. Aztán egy viharos napon idegen toppant a fogadóba, ahol laktam. Fekete, bíbor mintás köpenyt viselt. Daslamai varázsló volt. Próbáltam kisurranni a kocsmából, de észrevett. Másnap jöttek a sárkányok. Miattam pusztítottak el mindent – sírta. A hangja végleg elcsuklott. Nem tudott többet mondani. Hasra vágódott a füvön és csak sírt. Én sem beszéltem. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy nincs semmi baj, mikor az egész élete egy zsákutca? Hogy nyugalom? Ugyan. Csak ledőltem mellé a fűbe és egy szomorkás dallamot dúdolgattam. Ez segített. Pár perc múlva Zela feltápászkodott és igyekezett kitörölni a könnyeket a szeméből. De akkor már én is bőgtem. - Neked mi bajod van? – kérdezte. Igazából nem tudtam, nem akartam elmondani. A dalt, amit dúdoltam, Gébtől tanultam és eszembe jutott, hogy ő már nincs. Nagyon magamba zuhantam. A kis suhanc, csak nem hagyott békén. Addig nyaggatott, amíg mindent elmeséltem neki Gáborról. Hogy mikor találkoztunk, mit csináltunk, mennyi közös kalandunk volt és végül a keserves elválást. Zela elgondolkodott. Egy ideig csendben ültünk. Zela távolba meredő szemekkel tépkedte a füvet, én pedig Salnamhalt simogattam. - Azt mondtad, hogy Gábornak, olyan kék szeme van, mint senki másnak? – kérdezte a szőke hajú. - Igen, azt – néztem Zelára értetlenül. Nem értettem mit akar ezzel. - És vállig érő, fekete haja? – folytatta a kérdezősködést - Igen. De miért érdekel? - Tudod, én találkoztam vele. - Mikor? - Hát, a város lerombolása után. - Mi? De hát, ő örökre elment – miközben ezt kimondtam, pont az ellenkezőjében reménykedtem – Igazat beszélsz? És hogyan? – annyira örültem, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. - Ne éld annyira bele magad – legyintett lemondóan. Már éppen újabb kérdés ostromra készültem, mikor folytatta a mondanivalóját. - Miután kivonszoltál a városból, egy ideig eszméletlenül feküdtem, de amint magamhoz tértem azonnal elhagytam a világot. Annyira siettem, hogy nem is néztem merre tartok. Egy hatalmas szikla tövében kötöttem ki, ami körül végtelen tenger habzott - A Déli-átjáró! – kiáltottam - Nyitva van? - Csak volt – mondta egy keserű mosollyal a szája sarkában – a szikla mellett egy hajó horgonyozott, ami tele volt gyerekekkel. Ha bele gondolok, egyetlen felnőtt sem volt a hajón. Olyan gyönyörű vitorlást, még soha életemben, nem láttam. - Azaz én hajóm! – Zela rosszallón nézett rám – Jól van, többé nem szakítalak félbe. - A szikla túloldaláról, Gábor igyekezett a vitorlás felé. Én pont a hajó és Gábor között álltam, így a barátod, egyenesen, nekem rohant. „Ki vagy?” kérdezte tőlem. „Zelának hívnak” válaszoltam. Miközben én meghökkenten bámultam, újabb kérdésekkel rohamozott meg.: „Másik világból jöttél? Hogy kerülsz ide? Tudsz a világok között utazni?” Kicsit megijedtem tőle. Miközben elhadarta az előbbieket, már közelebb volt a hajóhoz, mint én. Hirtelen nem tudtam, hogy melyik kérdésre feleljek, így csak egy rekedt „igen”-t nyögtem ki. A barátod komoran bólintott. Láttam rajta, hogy valami fontosat akar mondani, de mielőtt megszólalhatott volna, a sziklafal megremegett és leomlott. Pont köztem és Gábor között. Egy percig döbbenten álltam. Nem értettem mi történik körülöttem. Arra eszméltem, hogy egy hatalmas falevél röppen át a kőhalmaz fölött. Pár másodpercet még keringőzött a levegőben, majd megállapodott a lábam előtt. Egyáltalán nem fújt a szél, a falevél mégis folyamatosan mocorgott a törmeléken. Mintha valahová el akart volna menni, csak éppen nem volt hozzá elég ereje - ismét felcsillanta szemem, de most nem szakítottam félbe a szőke hajú fiút. Alig vártam, hogy kinyögje, hol van az a levél. Az én levelem. Ha valamelyik álmomban nem találkozhattam Gébbel, akkor fogtam egy falevelet, és szélnek eresztettem (persze csak azután, miután megírtam az üzenetet). A levél mindig megtalálta címzettet. Gáborral két éven át, használtuk ezt a módszert a kapcsolattartásra. Már ennek is vége. Beomlott az átjáró, a falevelek pedig nem szárnyalnak át az álomvilágokon – Észrevettem, hogy a viruló zöld levélen sötétkék tinta csillog – folytatta Zela a beszámolóját – így hát lehajoltam, hogy felvegyem. Még hozzá sem értem, de a falevél a kezembe röppent, úgy, hogy közben átfordult a másik oldalára. Ez a fele nem volt tele írva. Csupán annyi állt rajt, hogy Őzszemű Dorkának – Zela itt elgondolkodott. Már nagyon türelmetlen voltam. ’ Hol van a levél? Könyörgöm, nyögd már ki!’ De Zela nem úgy festett, mint aki még ma be akarja fejezni a történetet. Kénytelen voltam visszarángatni az ábrándozásból. - És? Mi történt utána? HOL VAN A LEVELEM? – Zela egy pillanat alatt magához tért. - Persze a levél- nyögte – az itt van a zsebemben – ezzel benyúlt a sok mindent megélt, barna vászonnadrág zsebébe és előhúzott egy immár nem élénk, hanem fakózöld falevelet. Amint megpillantottam Géb döntött gyöngybetűit, ki akartam kapni az üzenetet kis barátom kezéből. Csakhogy ő ezt nem hagyta. - Miből gondolod, hogy elolvashatod? – kérdezte – Még én sem olvastam bele, pedig elég régóta nálam van. Nem neked szól – azt hittem dobok egy hátast, de ezt Salnamhal megtette helyettem. Így én csomókban tépkedtem magam körül a füvet, miközben azon tűnődtem, hogy először a nyakát, vagy a kezét törjem ki az értetlen, levélbitorló, macskaszemű, szőke kölyöknek. Végül is egyiket sem tettem meg. Egyszerűen rá üvöltöttem. - Hogy a francba lehet valaki ilyen nehézfelfogású, csekély értelmű, ütődött… - és még mondtam volna tovább, de ekkor Zelának végre leesett a tantusz. - Tényleg, téged is Dorkának hívnak… - Nem folytathatta, mert közbe vágtam. - Komolyan, Zela. Néha megdöbbentő dolgokra hívod fel a figyelmem. De ha lehet, kijavítanálak. Nem engem IS Dorkának hívnak, hanem én vagyok Őzszemű Dorka – gügyögtem neki, mintha egy 3 hónapossal kommunikálnék. Az aranyszőke pendelyes fülig pirult. Látszott rajta, hogy ha lehetne, bolhányira zsugorodna, hogy senki se vegye észre, hogy itt van. Legszívesebben elnevettem volna magam, de tapintatból, csak halványan elmosolyodtam, és kedvesen megkérdeztem, hogy elolvashatnám-e végre valahára a levelemet. Zela készséggel a kezembe nyomta a gyűrött zöldséget. Elkezdtem olvasni. Végig olvastam egyszer. Aztán még egyszer. Mikor harmadszor is neki kezdtem, már halálosan sápadt lehettem, mert Salnamhal kérdőleg megböködte az oldalamat, vajon élek–e még, Zela pedig megkérdezte, hogy rossz hírt hozott-e. Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit mondani. Újraolvastam a levelet. Csak most tűnt fel, hogy a gyöngybetűk nem olyan szabályosak, mint a régi levelekben és hogy az írás itt-ott elmosódott a ráhullott könnycseppektől. Kedves Dorka! Tudom, hogy nem igazán érted miért kellett elválnunk. Nincs sok időm elmagyarázni, ezt a levelet is menetközben írom. Útban vagyok a Déi–átjáró felé, ahol a maradék legénység vár rám. Kérlek, ne gyere utánam, mert a király téged is kerestet és az átjáró is, pusztulóban van. Tamir elfogatta Koment, Careent, Anamit, Kristófot és Alit. Legalábbis róluk tudok. A hajón Áronon, Franken, Helénen, Zénón és Sebőn kívül nincs senki. A többiek szárazföldön próbálnak menekülni. Most már tudom, hogy hiba volt Colant trónra ültetni. De nem olyan kétségbe ejtő a helyzet, mint hiszed. Emlékszel, mikor megkaptuk attól a bolond mágustól a varázskardot? Nem értettük mire való, hiszen vívni nem lehet vele. A palotában van egy oltár, amin még soha semelyik istennek sem mutattak be áldozatot. „Ha azon az oltáron egy igaz hazafi holtteste fekszik, akkor a Boszorkányok Szigetére örök béke száll” így szól a jóslat. Nekem kell beledőlnöm a varázskardba azon az üres oltáron. A Haza Oltárán. Most, ha itt lennél arra kérnél, hogy hajózzunk el együtt egy másik világba. De nem tehetem. Semmi kincsért nem hagynám itt az otthonomat, és nem hagyhatom, hogy egy gyermek zsarnok sanyargassa a honfitársaimat. Sajnálom, hogy meg kell halnom, de nincs más választásom. Ez az én sorsom. Ne sírj! Hamarosan újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik idősíkon. Kérlek, keress meg! Én nem fogok emlékezni rád, így neked kell cselekedned.           Örök Szerelmesed Gábor   „Újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik létsíkon. Újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik létsíkon. Újraéledek egy másik testben, egy másvilágban, egy másik létsíkon.” Ez az egy mondat lüktetett folyamatosan a fejemben. - Ne félj, megtalállak – mondtam határozottan. Zela nem értette, kihez beszélek, de Salnamhal már kiolvasta a fejemből. - Máris indulok – ugrottam fel tettre készen, de Salnamhal visszaültetett a fűbe. - Most semmiképpen. Majd holnap – Szúrós tekintettel méregette kedves segítőállatomat. - Én ma indulok. Minél előbb rá kell találnom. - Nem mész sokra az indulással, ha menetközben felébredsz. - Mi? – néztem rá értetlenül - Hajnalodik – üzente komoly tekintettel - Honnan tudod? – kérdeztem hangosan, de többet nem szóltam, mert indulatos hangom csak tompán szólalt meg. - Nézz magadra! – üzente Sal – Halványodsz – valóban. A kezemen keresztül láttam a virágokat. Nagyot sóhajtottam - Légy szíves vigyázz Zelára. Őt is magunkkal visszük. - Őt? – Salnamhal megvetően végigmérte a kis embert – Ugyan miért? - Először Daslamába megyünk. Helyre tesszük Zela életét – Sal megértően bólintott és leheveredett a zöldszemű süvölvény mellé. Én pedig felébredtem.   /by:Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.08. 15:06 - #6

Zela 2. fejezet Tudós Varázsló   Az álomvilágban egy tudóssal találkoztam aki a varázslást kutatta. Arra kért, hogy segítsek neki felépíteni neki, egy gyönyörű, békés álomvilágot. Arra gondoltam, miért is ne. Elvégre azért vagyok itt, hogy segítsek. Megkérdeztem tőle, hogy mégis hol és hogyan gondolja. Azt hittem, ez egy kedves, békés kaland lesz. Tévedtem. Kiderült, hogy a tudós/varázsló egyfajta tablettával képes eljutni egy még fiatal álomvilágba, ami nem lenne gond, csak hogy van egy csomó ellensége, akik szintén képesek a varázsszer segítségével utazni, így azt kénytelen elrejteni előlük. Végül kiderült hogy nem csak egy tablettea van, hanem...jó sok. A szoba falán rengeteg kék,praktikus válltáska sorakozott. Az egyik zsebüknek pont olyan alakja volt mint a tablettának (had jegyezzem megy hogy a tablettát a mérete miatt, nem éppen könnyű begyömöszölni az ember szájába, szóval azok a zsebek egyáltalán nem olyan kicsik) A tudós vagy varázsló, leemelt a polcról, egy világosabb tatyót, a vállára akasztotta, kiszedte belőle a tablettát és a kezembe nyomta. Miközben én a tablettát szorongattam átvezetett a szoba tulsó felére és leültetett az ott lévő padra. Elmondta, hogy nem kell mást tennem mint elrágnom a tablettát és arra gondolnom, hogy a következő állomásra kerüljek. Nagy nehezen begyömöszöltem a varázsszert a számba, behunytam a szemem és erősen arra "következő állomásr" gondoltam. A következő pillanatban kicsúszott alólam a talaj. Olyan érzés volt, mintha felfelé zuhannék. Mikor kinyitottam a szemem egy félig nyitott szobában voltam a varázslóval (vagy tudóssal). Ő villám gyorsan átvágott a helységen, az ablak alatt leguggolt és felszedte a padló egy részét. Onnan horgászott elő egy újabb tablettát. "Tessék vedd be ezt is" mondta Már éppen megakartam kérdezni tőle, hogy hány ilyen tablettája van még, de mikor kinyitottam a számat, lenyomta atorkom a varázsszert. Egy teljesen üres mezőre kerültünk. Mint kiderült, ebből a helyből kellett volna egy nagyszerű, békés világot faragnom. Megmondtam a tudós-varázslónak, hogy szerintem ez a világ már most is tökéletesen békés. Erre vidáman elkacagta magát és -csak úgy mellesleg- megemlítette, hogy azért ő nem egy csendmániás fickó. Megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne, mi legyen ebben a világban. Ő abban a percben valami játékra vágyott. A csevegésünkből kiderült, hogy szeret minigolfozni, így hát álmodtam egy minigolf pályát. (Nagyon jól sikerült) Játszottunk egy meccset (persze ő győzött) ,utána én leültem a fűbe és bámultam a végtelen síkságot. "Hiányzik innen pár hegy" mondtam "Ugyan miért hiányozna" kérdezte golfütőlóbálva a tudós/varázsló. "Tudod én hegyek között nőttem fel" értetlenül nézett rám " Nem mondom, hogy nem szép ez a puszta" folytattam "Csodálatos érzés, hogy miénk az egész világ, de tudod, a hegyekkel még szebb lenne" "Ugyan" legyintett "a hegyek bezárnak" "Dehogyis" mosolyogtam "Éppen a hegyek tesznek szabaddá... Tudod mi hiányzik a világodból?" "Igen. Éppen most mondtad. A hegyek." "Jó de a hegyeken kívül." kíváncsian nézett rám "Atitkok." válaszoltam magamnak "Ha álmodhatnék pár hegyet, akkor máris lenne egy-két titkod" a varázsló/tudós elgondolkodva nézett rám "Ha ugyanis lennének hegyek" folytattam "akkor aki a hegynek ezen az oldalán van, nem tudná biztosan, hogy mit rejt a másik oldal" a varázsló nem válaszolt, csak nézte a helyet ahová a hegyeket szerettem volna, így hát én is az üres tájat bámultam. Elképzeltem, hogy milyen gyönyörüen mutatnának a zöld dombok, erdős hegyek, meg egy-kettő aminek havas a teteje. "Legyen hát" mondta a tudós "Meggyőztél" elmosolyodtam. Nem kellett várni egy szempillantást sem, az elképzelt hegyek megelevenedtek. "Gyere, játszunk még egy menetet!" mondta a tudós/varázsló jó 20 perc elteltével. Egy kicsit elfintorodtam. Nem igazán volt kedvem még egy meccshez. Így az lett a vége, hogy ide álmodtam az öcsémet, a szomszéd kisfiút, egy kislányt és a kislány szüleit. Egy ideig együtt minigolfoztunk, de az öcsém felkapta a vizet, mert sosem tudott nyerni. Próbáltam szép szavakkal megnyugtatni, de teljesen hatástalan volt. Kedvesen ránéztem és megkértem, hogy menjen haza lehiggadni. Érdekes módon szót fogadott. Amíg a többiek golfoztak, addig én a tudós/varázslóval beszélgettem. Miután mindenki megunta a golfozást, álmodtam egy házat, aztán hazamentem. Mielőtt elmentem volna, a tudós megkért, hogy másnap is menjek vissza. Így is tettem, de nem voltam egyedül. Egy 14 éves árva fiút is magammal vittem. Zelának hívták. A "2. állomáson" barátkoztam össze vele. Ez a látogatás nem volt annyira szórakoztató, mint az első, de ez sem volt rossz. Egy kastélyt terveztünk közösen, amit késöbb nekem kellett "felépítenem". Nekiálltam, de nem tudtam befejezni. Nagyon fáradt voltam, úgyhogy elbúcsúztam Zelától és a tudós-varázslótól. Megint megkért, hogy másnap menjek el. Én csak vidáman bólintottam egyet. "Hát persze, hogy visszajövök" gondoltam "a világ minden kincséért sem engedném át másnak a kastély felépítését" Harmadszorra is elindultam, de most már nem mentek simán a dolgok. A varázsló laboratóriumában 4 ember kutakodott. Annyira elmerültek a munkájukban, hogy először észre sem vettek. Arra gondoltam, hogy simán elsurranok mellettük, lekapok egy tását a polcról és gyorsan eltűnök. Megfogtam egy világos színű táskát, és elbújtam egy szekrény mögé. Betuszkoltam a számba a táskában lévő tablettát, ...és nem történt semmi. Még mindig ott álltam a szekrény mögött. Ránéztem a tatyóra. Reménykedtem abban, hogy sötétkék lesz. De nem. Pont olyan világoskék volt, amival, már kétszer utaztam. Óvatosan kilestem a szekrény mögül. Seni nem látott. Éppen kiléptem a szekrény mögül, mikor az egyik alak hátrafordult. "Ezt a pechet" gondoltam. Pár percig farkasszemet néztem az idegennel, aztán a férfi a kezemben lévő táskára szegezte a tekintetét. "Nézzétek át a táskákat is" mondta a férfi a másik háromnak. Még mielőtt megszólalt elhatároztam, hogy elrohanok, de a hangjától megfagyott az ereimben a vér. Moccani sem bírtam. A félelmetes alak megragadta a karom és oda húzott a padhoz, amin első alkalommal is ücsörögtem. "Hol van a varázsszer?" kérdezte sziszegésszerű hangon. Egy hang se jött ki a torkomon, így csak megráztam a fejem. Éppen újabb kérdést készült feltenni, mikor a három másik közül, a legvéznább felkiáltott. Megtalálta az egyik tablettát egy sötétkék táskában. A kígyószemű pasas felállt és érdeklődve a szekrényhez sétált. Amint két méter távolságra került tőlem, fellélegeztem. Mintha egész eddig fojtogattak volna és most végre engedett a szorítás a torkomon. Az agyam lázasan munkához látott. Végigpergettem gondolatban, hogy mit tudok az "ellenségről" és, hogy van-e valahol, egy másik tabletta, amivel eljuthatnék a tudós-varázslóhoz. Egyszer csak eszembe jutott. Mikor először ültem ezen a padon a varázsló becsúsztatott ide a párnák alá, egy kis, színes pénztárcát. Reméltem, hogy még mindi itt van és, hogy egy tabletta rejtőzik benne. Mázlim volt. Megint a számba tömtem a tablettát. Már éppen behunytam volna a szemem, mikor a félelmetes fickó, elindult felém. "Biztos nem tudod, hol van a csodaszer?" sziszegett rosszindulatúan. Ismét megráztam a fejem, de nem lehett valami meggyőző, mert a pasi, torkon akart ragadni, de pont az utolsópillanatban kicsúszott a padló a lábam alól... A második állomáson voltam. Egyedül. Legalábbis így gondoltam, körülbelül, három másodpercig. Ezen a helyen is emberek kutakodtak. Sajna itt többen voltak mint a laboratóriumban, így szinte azonnal észrevettek. Villámgyorsan felpattantam a padlóról és futásnak eredtem. A "kutatócsoport" utánam. Szerencsére előző alkalommal Zelával elég részletesen megismertük ezt a helyet ahhoz, hogy egy ideig ne tudjanak elkapni. Mikor már mindenki rég kiözönlött a félig nyitott szobából, én rejtekutakon visszalopakodtam. Felfeszítettem az ablak alatt lévő padlólapot és lenyeltem a tablettát. A talaj ismét kimászott a lábam alól, és megérkeztem. Csak éppen nem oda ahová kellett volna. Először azt hittem, hogy rossz világba repültem, de rákellett döbbennem, hogy nem. Pontosan azon a helyen állok, ahol tegnap is megérkeztem. Mégis minden más volt. Egy kis mocskos, fás részen álltam, egy autópálya mellett. Jobbra tőlem 15 méterre a minigolfpályám túlgiccsezett változata. A négysávos pályán száguldozó autótenger túloldalán, a kastély. Teljesen készen. Sőt, már omladozva. Elviselhetetlen volt a zaj és szörnyű bűz terjengett. A felhőkarcolóktól nem lehetett látni a hegyeket. Mindenfelé árusok üvöltöztek és katonák masíroztak. A minigolfpálya le volt zárva. Nem értem mi történhetett. Nem tudtam hová menjek.Eszembe jutott a kastély mellett lévő kis házikó, amit még lső nap álmodtam. Még mindig állt. Gondolkodás nélkül átrohantam a négysávos út kellős közepén. Egy autó elütött, de fel sem vettem. Felálltam és futottam tovább. A kis ház előtt megálltam. Csengettem, kopogtattam, semmi válasz. Lenyomtam a kilincset. Az ajtó sarkig tárult. "Talánmár nem is él itt senki" gondoltam. De azért besétáltam a házikóba. Belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Szobáró, szobára járva kerestem valaki élőt. Az egyik helységben egy vénséges öregember ücsörgött egy tolókocsiban. Első pillantásra halottnak hittem, de mikor beléptem a szobába, felemelte a fejét. Mikor felnézett elsápadt. Az arcán ijedelem és megrökönyödés látszott. "Te?" hörögte elhaló hangon. Először nem ismertem fel, de mikor a szemébe néztem, ledöbbentem. A tudós/varázsló volt az. "Miért jöttél vissza?" kérdezte "Te mondtad, hogy jöjjek vissza ma" válaszoltam alig hallhatóan. A tudós felkacagott, de a nevetés köhögésbe fulladt. "Miért küldted ide a Kígyószeműt?" kérdezte fuldokolva "Ki az a kígyószemű?" de mire megfogalmaztam a kérdést már tudtam "Én nem..." sírtam. De a tudós/varázsló, csak megvetően nézett rám. "Mindent elrontottál amit elterveztünk" nyögte. "Miért nem jöttél AKKOR vissza?" "De hát..." nem tudtam mit mondjak. Fogalmam sem volt, hogy mi történt és miért "Elárultál" szipogta "Én nem akartam" minden erőm elhagyott. Egyszerűen térdrerogytam és csak sírtam. Miközben a könnyeimtől fulldokoltam belémhasított egy fura érzés "Hol van Zela?" kérdeztem. "Hol lenne" váloszolt a tudós, varázsló megtörten "elvitték a katonák, mint mindenki más hasznosat" "De hát mi történt?" néztem értetlenül "Tegnap arra kértél, hogy ma jöjjek vissza" "Tegnap?" csodálkozott a tudós/varázsló. Egyszerre halvány remény csillant a szemében. Látszott az arcán, hogy valami fontosat akar mondani, de ekkor súlyos csizmák közeledése hallatszott. "Menekülj!" suttogta a tudós-varázsló "Nem hagylak magadra" ellenkeztem "Nekem már mindegy" mondta elfúló hangon "ha segíteni akarsz, akkor keresd meg Zelát. Ő a kulcsa mindennek" hörögte. A lépések egyre közeledtek "Menj már" nyögte. Nem akartam ott hagyni, de mennem kellett. Kiosontam a szobából, és elaraszoltam a közeledők felé. Tudtam, hogy előlük kellene menekülnöm, de addig nem akartam elfutni, amíg nem tudtam, hogy kik üldöznek. Bebújtam egy szekrénybe és figyeltem. Amíg vártam rájöttem mi az a fura érzés. ZELA Már láttam valahol. "De hol találkoztunk?" kérdeztem magamtól. A lépések már nagyon közel voltak. "Azok a zöld szemek. Hol láttam már?" egy csapat fegyelmezett katona haladt el a szekrény előtt. Akkor beugrott. Zela volt az a kisfiú, akit kimentettem a városból, amit sárkányok támadtak meg.  A katonák eltűntek a következő sarkon, én pedig kiosontam a házból. Mikor becsuktam az ajtót végigrázott a hideg. "Katonák állnak a hátam mögött" gondoltam. Hirtelen sarkonfordultam. Valóban. Egy csapat katona szegezte rám a puskályát. "Most végem" futott rajtam át a felismrés. Az osztag minden tagja meghúzta a ravaszt, pont abban a pillanatban, mikor Salnamhal (a segítő állatom) mellém toppant. Egy másodperc alatt a hátán termettem, ő pedig elrúgta magát a talajtól. Örömmel átöleltem a nyakát. "Jó, hogy jöttél Pelyhes" sóhajtottam. "Kérlek most vigyél haza, de később még vissza kell jönnünk ide."  /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.07. 19:55 - #5

Zela: 1. fejezet: Minden elveszett Egy város közepén álltam, ahol teljes volt a káosz. Emberek rohangáltak fejvesztve az utcán, gyerekek sírtak a kapualjakban. Nem értettem mitől van mindenki így kétségbeesve. Mielőtt megkérdezhettem volna valakitől, hirtelen eltűnt a nap és hatalmas sárkányok tűntek föl a város felett. Most már előttem is világos volt a riadalom oka. Tudtam, hogy el kellene bújnom, elrohannom, vagy egyszerűen eltűnnöm a főtérről. De a lábaim földbe gyökereztek, az ijedség annyira megdermesztett, hogy mozdulni sem bírtam. Csak bámultam a hatalmas szörnyetegeket, amik az égen köröztek. Körülöttem hatalmas embertömeg sikoltozott, de én nem hallottam a kiáltásokat. Az egyik sárkány tett egy kecses kört és lejjebb ereszkedett. Egyre közelebb és közelebb jött. Pár méterrel a város fölött eltátotta hatalmas pofáját és lángcsóvát fújt ki a szájából. Még mindig nem mozdultam. Fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Arra eszméltem, hogy valami nagyon hideg. Ez a hidegség szúr, mintha millió apró tűt akarnának a bokámba bökni. Szinte éget. Forró. Nem is hideg, hanem tűz forró. Rádöbbentem, hogy ég a csizmám. Végre visszanyertem a lélekjelenlétemet. Lerúgtam a lángoló lábbelit és futásnak eredtem. Rohantam, egyenesen át az üvöltöző tömegen. Utcáról, utcára vergődve kerestem a kijáratot a tűzzel borított városból. Órák múltán végre megláttam a kaput. Szinte már a végsőkig kimerültem, mire eljutottam idáig, de a kivezető út látványa új erőt adott. Pár lépést rohantam mikor rádöbbentem, hogy óriási tömeg választ el a menekülés utolsó reményétől. Már épp feladtam volna, amikor egy sárkány húzott el a tolongók felett. Tágra nyílt szemekkel néztem amint emberek válnak eleven fáklyákká előttem. Sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni a másik irányba. A hatalmas dög folyamatosan okádta a tüzet az élő tengerre, ami a kapu előtt tolongott. "Bárcsak itt lenne Gábor" gondoltam "...Vagy akárki a hajóról" de nem láttam egyik barátomat sem. Annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy először észre sem vettem a felém rohanó lángcsóvát. Szinte már összeütköztünk, mikor megláttam a sikoltozó fiút. A 12 éves forma gyereknek lángolt az inge, így nem csoda, hogy üvöltözött. Mikor mellém ért kigáncsoltam és villámgyorsan letéptem róla a lángoló ruhadarabot. Ekkor tűnt fel, hogy a bal keze is ég. Nem tudom hogyan, de azt is sikerült eloltanom...Itt egy sötét folt. Fogalmam sincs mi történt. Halványan emlékszem hogy a fiú, rejtekutakon vezetett ki a városból, de a részletek nem maradtak meg... A falakon kívül Gábor várt rám. Mikor megláttam, rózsaszínűvé vált körülöttem az álomvilág, annyira örültem neki, hogy fel sem tűnt a szomorú tekintete. Hozzárohantam átöleltem, és elkezdtem az égő város felé ráncigálni. "Gyere, segítenünk kell!" mondtam. De ő visszarántotta a kezét. Ekkor tűnt fel, hogy valami nincs rendben. "Mi a baj" kérdeztem. Géb nagyot sóhajtott. "Dorka, búcsúzni jöttem" értetlen boci szemekkel meredtem rá. "De hát hova mész" Értelmetlen maszlagot hordott össze. A végén annyit sikerült kiszűrnöm Géb szavaiból, hogy vissza kell mennie a saját világába (A boszorkányok szigetére) és többet nem hagyhatja el. Sírva fakadtam. Akármit mondtam, tettem nem engedte, hogy vele menjek. A szemébe vágtam, hogy most már nem is szeret. Ő csak nézett könnytelen szemekkel, de az arcán olyan mélységes bánat ült, ami nem viselte volna el a könnyeket. Már én sem bőgtem. Szorosan átöleltük egymást és elbúcsúztunk. Nem kellett mondanunk semmit, szavak nélkül is megértettük egymást. Hiszen már csaknem 3 éve utánam jött minden álomvilágba, ahol csak jártam. De most vége, talán örökre el kellett mennie. Még egyszer régen megígértem neki, hogy megkeresem a valóságban, de most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy megtalálom. Nagyon hiányzik. Megpróbáltam eljutni a Boszorkányok szigetére, de a Déli Átjáró beomlott, az Északi Kapu, pedig már réges régóta járhatatlan. Képtelenség átjutni abba a világba. Remélem egyszer sikerül rátalálnom. Ha nem is a valóságban, de legalább egy másik álomvilágban...

Evana

Előzmény | 2006.09.06. 15:54 - #4

A zene világa   Egy földúton battyogtam, amit mindkét oldalról fák szegélyeztek. Minden poros volt és üres. Fű nem nőtt, a fákon egy árva levelet sem láttam. Ahogy így magányosan mendegéltem, valahonnan a távolból édes muzsikát hallottam. A zene annyira édes volt, hogy futásnak eredtem. Rohantam. Nem vágytam másra, csak meg akartam tudni, hogy kik játszanak ilyen szépen. Hamarosan megpillantottam a három vidám alakot. Mikor meghallották a lépteimet a zene elhallgatott, és kíváncsian nézegettek felém. Végül az egyikük megkérdezte - Hát te honnan pottyantál ide?- Ennek a fiúnak még szeme is nevetett mikor rám nézett, így én is jókedvvel válaszoltam. - Azt én is szeretném tudni- Közben végigmértem a másik két muzsikust is. Mindegyikük mosolygott. Elmondták, hogy vándormuzsikusok és embereket keresnek, akiknek előadhatják a dalaikat. Nagyon meglepődtem azon, hogy itt az embereket úgy kell keresni. - Mi olyan furcsa abban? - kérdezte a furulyás fiú - az emberek mindig elbújnak. - Ezt nem értem - ráztam meg a fejem - miért kéne az embereknek elbújniuk? - Hát csak úgy - mondta a fekete hajú bendzsós - Az emberek mindig szerettek elrejtőzni - Ahonnan én jöttem, ott nem. Nálunk az embereknek inkább feltűnési viszketegségük van. - "Feltűnési viszketegség"...milyen vicces szó - kacagott a furulyás - mit jelent? - én is elmosolyodtam - Azt jelenti, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy észrevegyék őket - a bendzsós elgondolkodva nézett rám -  Nagyon messziről jöhettél... Gyere velünk, és akkor majd jobban megismerhetjük egymás világát - a többiek is kérlelni kezdtek, hogy tartsak velük. Nem ellenkeztem. Mind hárman nagyon kedvesek és aranyosak voltak, és egyébként sem volt jobb dolgom. Útközben be mutatkoztunk egymásnak. A bendzsós fiút Kelének, a furulyásat Kócosnak, a nevetőszeműt Bogárnak hívták. Volt egy csacsijuk is, ami a többi hangszert cipelte. Ezt a kis szamarat egyszerűen állatkának nevezték. Miután jól kibeszéltük magunkat csendesen battyogtunk egymás mellett. Nagyon jól éreztem magam. Ez a csönd egyáltalán nem volt kínos vagy fáradt. Egyszerűen nem kellett beszélnünk. Igaz, hogy a táj kopár volt és egy kóbor lélekkel sem találkozhattunk, de valami különös energia sugárzott az egész mindenségből. Minden néma volt és mégis mesélt. Dalolt a táj. Egészen más, régmúlt idők történetét mondta el. Egy idő után már nem láttam az utat. Minden elmosódott. Becsuktam a szemem és mentem tovább. A szemhéjamon furcsa árnyakat láttam. Neon színű figurák táncoltak a szemem előtt. Először nem volt semmi összefüggés az ábrák között, aztán zenét hallottam a távolból. Valaki zongorázott a világ másik felén. - Ki játszik? - kérdeztem suttogva még mindi csukott szemmel. Kele válaszolt. - A zongorista. Ő mindig játszik, de csak akkor halljuk, ha minden más néma. - Mióta játszik? - A világ születése óta. Ha figyelsz rá, és koncentrálsz a dallamra, akkor megismerheted a világ múltját... - megint csak a zongorát hallottam, de eszemben sem volt figyelni a dallamra, csak hallgattam a könnyfakasztóan gyönyörű dallamot. A táncoló ábrák értelmet nyertek. Nem kellet figyelnem a dallamra. A neon színű formák összefűződtek és megmutatták mi történt a régmúlt időkben... Az út végén egy kis falura bukkantunk. Itt sem volt senki. (Legalábbis én azt hittem.) A falu közepén, egy gótikus templom állt. Felnéztünk a hatalmas épületre. Kócosnak huncut fény villant a szemében. - Játszunk?- kérdezte - Mi mást csinálnánk - nevetett Bogár - Ki kell valamivel csalogatnunk szegényeket. - De hát itt nincs senki - mondtam döbbentem. - Ó dehogynem - mosolygott Kele - tele van az egész környék... - látta, hogy nem hiszek neki, de csak legyintett. - Csak figyelj Őzike! - bíztatott Bogár, miközben leszedett három hegedűt Állatka hátáról. A húrokra illesztették a három vonót és megszólalt a zene. Megszédültem a szelíd hangoktól. "Egyszerűen képtelenség, hogy valaki így muzsikáljon" gondoltam. Le kellett ülnöm nehogy elájuljak. Szájtátva hallgattam a szédületes futamokat. Mintha nem is három ember, hanem egy egész zenekar játszott volna. A tekintetem - álmélkodás közben - a templomra tévedt. Akkor döbbentem rá, hogy valóban egy egész zenekar játszott. A gótikus épületből fehérruhás emberek jöttek elő vonós hangszerekkel a kezükben, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Egy idő után  nem jöttek többen. A zenekar teljes volt. Visszanéztem Keléékre. Nem hittem a szememnek. A fiúk mögött egy egész erdő zöldellt. Hamarosan engem is dús, harmatos fű ölelt körül. Úgy éreztem, hogy az ember ennél többet nem kívánhat. Hátradőltem a fűben és felnéztem a kék égre. "Ennél szebb zenét még sosem hallottam...Valószínűleg nem is fogok" megint tévedtem. Egyszerre egy teljesen új dallam kapcsolódott a többihez. Megszólalt egy kórus. A muzsika még édesebb lett. Visszanéztem a templomra. A díszes kapu előtt egy vegyes kar állt.  "Mintha angyalok lennének" gondoltam. "Lehet, hogy meghaltam és ez a mennyország?" Egy életen át, hallgattam volna azt a dalt, de pár perc múlva véget ért. Mindenesetre a nyoma megmaradt. A faluban pezsgett az élet. Itt almát árultak, amott színdarabot adtak elő, a templom előtt hét kislány virágot szedett. A kórus és a zenekar visszavonultak a kőcsipkés épületbe. A fiúk nevetve csomagolták vissza a hegedűket. Egyáltalán nem siettek. Sarkon fordultam és besétáltam a templomba. A kórusnak és a zenekarnak hírmondóját sem láttam. Az egész templomban egyetlen ember tartózkodott. Egy ősz öregember  orgonázott. Beültem az egyik padba és hallgatta. Mikor véget ért a szám felálltam és elhagytam a csaknem üres épületet. Kócos és Bogár az erdő szélén almákkal zsonglőrködtek, de Kelét semerre sem láttam. Elindultam megkeresni. Mivel a falu igen kicsi volt, nem volt nehéz megtalálni. Egy kerítés tövében ült és a bendzsóján játszott. Leültem mellé és figyeltem, ahogy egy kéknefelejcs életre kelt... Tovább mentünk. Alig hagytuk el a falut, máris egy sivatagba értünk. A fiúk újból elővették a hegedűket és ismét játszottak. Nem is kell mondanom, hogy pár perc múlva egy erdő közepén találtuk magunkat. Mire véget ért a zene lassan besötétedett. Estére tüzet gyújtottunk és énekelgettünk...Mielőtt elaludtam volna, a távoli zongorista, szomorkás dallamait hallgattam. Behunytam a szemem ...és felébredtem.  /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.04. 18:08 - #3

Naplemente 3. fejezet Hiányoztak új barátaim, az izgalmas kalandok, de leginkább Gabriel. Azokban a napokban bármit megadtam volna érte, ha az életben mégegyszer láthattam volna a gyonyörű mélykék szemeit. Fortuna mellém szegődött, ugyanis kívánságom egy-két hét múlva teljesült és semmit nem kellet érte tennem - Illtve majdnem semmit. Ugyanis Kinga semmi áron nem akart elengedni. Így kénytelen voltam a tengerbe esni és 'teljesen véletlenül' a másik hajónál felbukkanni...Mindenki szívesen fogadott. Gabriel az ölébe kapott és szorosan magához ölelt. Még soha semmi nem esett annyira jól, mint az az ölelés...A kalandok folytatódtak és találtam még egy medált. (Ennek zöld kő volt a közepén.) Egyszer hajótörést is szenvedtünk, de mégsem volt tragikus. Mindenki túlélte, csak a hajó tört apró darabokra. Hát hiába. Ha viharban korallzátonyba keveredünk, akkor nem igazán várhatunk mást. Ez a korallzátony egy kis szigetet zárt körbe. Bár kicsi volt, mindent megtaláltunk rajta amire csak szükségünk volt. Mivel a hajónkat lehetetlenség volt megmenteni, rendkívül hosszú időt töltöttünk a szigeten. Különös sziget volt. 2 óra alatt körbe lehetett úszni, de ha keresztül akartál gyalogolni rajta, az akár napokba telhetett. Mindennap felfedeztünk néhány dolgot. Az volt a legkülönösebb, hogy egyszer-egyszer olyan helyen találtunk vízeséseket, folyókat, tisztásokat, ahol éppen előzőnap jártunk, és akkor arra - a sűrű erdőn kívül - semmi mást nem láttunk. Egyik hajnalban szomorúan ébredtem, holott semmi okom nem volt a bánatra. A legjobb barátaimmal voltam egy különleges szigeten. Egy olyan szigeten, ahol nem történik semmi, és az ember mégsem unatkozhat egy percig sem. Felkeltem és lesétáltam a partra. A nap halvány sávja már látszott a horizonton. Egy kis ideig elnéztem a kelő napot, aztán sarkon fordultam és nekivágtam az erdőnek. Fél órán keresztül csak mentem az orrom után és különösebben nem gondoltam semmire. Hirtel egy hatalmas fűzfával találtam szembe magam. Egyáltalán nem illet a környezetbe, de ott volt. Először meglepődtem, de pár másodperccel később eszembe jutott, hogy 3 napja már láttam a fűzfát. Nem mentem el közvetlen mellette de láttam. Körülnéztem, hátha rálelek azösvényre amin 3 napja sétáltunk. Az ösvény még mindig ott volt. Úgy emlékeztem, hogy a keskeny út egy sziklához vezetett, de akkor egészen máshol jutottam ki az erdőből. Az erdő szélén egy kis faház állt, ami előtt idős bácsi ücsörgött egy hintaszékben. Meglepődtem. Addig a napig meg voltam győződve róla, hogy a szigeten rajtunk kívül nincs senki. Az öregember észre vett és intett, hogy menjek oda. Kisétáltam a fák közül és az idős ember elé álltam. Rám mosolygott és megkért, hogy üljek le mellé. Beszélgettünk. Lehet, hogy órákon keresztül, de az is előfordulhat, hogy sak pár percet töltöttünk együtt...Megkérdeztem, hogy mióta él itt. Azt válaszolta, hogy ő mindig is itt volt. Kiváncsi voltam, hogy rajta kívül kik éltek még ezen a kis szigeten. A válasza melepett. Azt állítottta, hogy rajtunk kívül még soha senki nem járt itt. - Hogyan bírt itt egyedül életben maradni? - Az az "ennyi idő" egyáltalán nem olyan sok. - Dehát az előbb azt mondta, hogy mindig is itt volt. - Valóban... De vajon miből gondolod, hogy a mindig az olyan sok. - A mindig nem arra utal, hogy születése óta? - az öreg megint elmosolyodott - Ugyan. Ki mondta neked, hogy én is valakitől születtem? - Senki. Én csak...Hogyan létezhet valaki úgy hogy nem születik meg? - Engem valaki megálmodott - Valaki "megálmodta"? Ez mit akar jelentni. - Valaki azt akarta, hogy létezzek és megteremtett szigetestől. - Ki az a valaki? Isten? - Jaj, dehogyis. Itt arra nincs szükség. - De ha nem az Úr, akkor ki képes egész szigeteket teremteni? - Hidd el ezt a világot nem véletlenül hívják a "Boszorkányok szigetének" - Egy boszorkány volt? - Még hozzá nem is akármilyen. - Hogy hívják? - Dórának - kinevettem - Ugyan már. Biztosan összekever valakivel - Biztosan nem - nagyon furcsán nézett rám. Mikor kimondta a nevemet, azt hittem, hogy csak tréfál. Mikor a szemembe nézett már tudtam, hogy komolyan gondolja. Abban a pillanatban lehervadt az arcomról a mosoly...Létrehoztam egy szigetet anélkül, hogy tudtam volna róla. Bűntudatosan lehajtottam a fejem. Az idős bácsi megsimogatott és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe. Addig beszélt amíg büszkén ki nem húztam magam és ki nemjelentettem, hogy gratulálok magamnak, amiért ilyen csodélatos helyet álmodtam...álmodtam...álom....álom?? - Ez az egész csak egyálom?? - Hogy-hogy CSAK egy álom. Az álmok nagyon fontosak. Akinek nincsenek álmai, az nem is igazi ember. Az álmok tehetik jobbá az egész világmindenséget. - De én azt hittem, hogy itt minden valóságos. - Az is. Csak egy másik valóság. - Nem úgy értem. Én azt hittem, hogy ébren vagyok. - Miért gondolod, hogy alszol? - Hát az előbb mondtad, hogy ez egy álom - Az is. Te talán nem szoktál ébren álmodni? - Nem én csak éjszaka. És akkor sem túl gyakran.- Az öreg megin el nevette magát. - Mi olyan vicces? - Még hogy nem szoktál túl gyakran álmodni...Minden embernek legalább három álma van egy éjszaka. Legfeljebb nem emlékszel rá. - Lépteket hallottam az erdő felől. Hátra fordultam. Áron próbált kikecmeregni a bozótból. Vissza fordultam a kunyhóhoz, hogy kérdezzek még valamit az öregtől, de az már nem volt sehol. A kunyhó helyén is csak egy gombasziklát láttam. Innentől az események felgyorsultak. Nem is emlékszem, csak egy két képre. Megtaláltam a medalion többi részét. Két hajó között ingáztam. Hol kingával voltam, hol Gáborékkal. Volt egy szörnyű vihar is. Én akkor Kingával voltam és csak a partról néztük a tengert. A másik hajó viszont tengeren volt. Mikor újra a fedélzetére léptem, rossz állapotban volt, és valaki hiányzott. Kíra nem volt a fedélzeten. Megkérdeztem hol van. Senki nem válaszolt... Kíra a tengerbe esett a viharban...Napokig nem szóltam senkihez egy szót sem. Szörnyű bűntudatom volt...A háborúnak véget kell vetni... Valaki látta Tündét. Meg kellett találnom...Mindig kicsúszott a kezemből, de egyszer láttam egy kstélyban hosszú vörös haja volt. Mintha nem is önmaga lett volna. Egymás szemébe néztünk. Meg akartam ölni. Ő elfutott. Én nem érhettem utol... Ezután egy nagy sötét lyuk. Fogalmam sincs, hogy mi történt- A következő amire emlékszem két zöld domb. A dombok mögött a legnyugvó napot látom. Kinga és Áron mellettem éllnak karddal a kezükben. Gabriel hozza az erősítést de még sehol sincs. Csatára készülünk. Az ellenséget Tünde vezeti. Nem lehet tudni ki győz. Ránézek a vöröhajú boszorkányra és hirtelen elönt a gyűlölet. "Bármit megadnék azért, hogy megölhessem"...A két sereg egymásnak ront. Tündét már megint nem látom. "Nem most nem menekülsz előlem" Mindenkit elsöprök az utamból. Felmászok a jobb oldali dombra. "Végre megvagy" Az osztálytársam ott áll előttem. Az ő szemében is gyűlölet izzik. Felemelem a kezem. eyg belső hang az súgja, hogy ne tegyem meg: 'Te nem ilyen vagy. Ne csinálj ostobaságot' Egy piilanatra elgondolkozok. Leeresztem a kezem. Újra Tündére nézek. Nem láttam benne semmit ami miatt életben kellett volna hagynom... Nem mondtam semmit, meg se mozdultam. Tünde holtan rogyott össze. Diadalittas mosollyal magasodtam fölé... Nyitva volt a szeme. Üres tekintet...'Ő már soha többé nem érez semmit' Kételkdni kezdem abban, hogy "jól" döntöttem. 'Vele már egyetlen viccen sem fogsz nevetni' Tudtam ,hogy a lehető legrosszabbul döntöttem. 'Többé nem fogsz két buszmegállót sétáni azért, hogy még öt percet beszlgessetek.' Tünde elkezdett változni. A hosszú vöröshajú boszorkány helyett, a régi kedves barátnőmet néztem 'Soha többé nem fogjátok együtt végignevetni az osztálykirándulásokat' Elsírtam magam. 'Soha többé nem fogja neked eelpanaszolni búját-baját' Lerogytam a földre 'Soha többé nem fogják látni a szülei' Egész testemben remegtem. "Ez képtelenség. Nem lehet, hogy ezt én tettem...Tünde, Tünde ébredj!" Megráztam a testet. Jég hideg volt. "Hát megöltem. Nincs benne egy csepp élet sem" Ott ültem a holttestel a kezemben és néztem a lemenő napot. "Mindennek el kell múlnia. Vége. Mindennek vége." Láttam Gabriel hajóját befutni a kikötőbe. Láttam ahogy Áron felsegíti Kingát a földről. Nem mozdultam. "Mindenki boldog, csak én nem. A csatát megnyertük és ezzel a háborúnak vége...Haza akarok menni." Valami forrót éreztem a nyakamban. "A medalion" Letéptem a forró ékszert a nyakamból. Égette a kezem, de nem dobtam el. Varázsereje volt. Hatalmas varázsereje. "Talán ezzel minden megváltoztathatok" 'De akkor többé nem látod Gabrielt' "Tudom. De ki kell javítanom a hibám" A kezem ökölbe zárult és becsuktam a szemem. "Legyen minden újra olyan, mint régen. Legyen minden újra olyan mint régen" Valmi megfogta a karom és elkezdett körbe körbe forgatni. Kinyitottam a szemem. Körülöttem minden fehér volt. Bármerre néztem, mindenütt csak fehéret láttam. A semmiben lebegtem. Becsuktam a szemem, hogy ne az üres fehér semit nézzem. Így üres fekete semmit láttam. Megint kinyitottam a szemem. Fehér. "De ez nem olyan vakító fehér. Ja ez az emeleteságy támlája" Felébredtem. Otthon voltam. A szomszéd szobában ment a tévé. A többiek valami bugyuta filmen nevetgéltek. Azt vártam, hogy jön anyukám és szól, hogy keljek fel. Mert a héten még iskola van. A téliszünet majd jövőhéten kezdődik. Helyette Bence trappolt be a szobába és rám nevetett. - Na felébredtél? - Álmos szemmel néztem rá - Akkor gyere le mert kész az ebéd. Délután lemegyünk bobozni. - Mennyi az idő? - ööö...Egy óra múlt. Anya monta, hogy ébresszelek föl. - Jó. Menny le. Felöltözök, aztán megyek én is.- Lassan kitisztult a kép. 2004 július volt. Itt voltak az unakatesóink és így mindennap mentünk valahová. "Tegnap egész nap a Balatonban úszkáltunk, ma meg fűzfőre megyünk bobozni." elmosolyodtam. Jó érzés volt tudni, hogy nem öltem meg senkit. /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.03. 10:54 - #2

Naplemente 2. fejezet Mivel a szárazfödön nem tudtak mit kezdeni velünk, ki küldtek a tengerre...Naplemente volt mikor elértük a kikötőt. Én ez előtt még soha nem láttam a végtelen vizet, így percekig mozdulni sem tudtam a csodálattól. Ilyen szép dolgot eddig el sem tudtam képzelni. Az első tengeri utazásom, már cseppet sem mondható ilyen kellemesnek, ugyanis a hajó, amin utaztunk elsüllyedt...Azt hittem vége az életemnek. Bármerre néztem, mindenütt csak tajtékzó habot láttam. Az ég sötét oltés zuhogott az eső. Véletlenül belekortyoltam a tengerbe. Azt gondoltam, hogy sós, de hogy ennyire. Már épp leakartam merülni és megulladni, mikor valami keménybe ütközött a kezem. Egy deszka volt. (valószínűleg a hajónk egy darabja) Mindenesetre megmentette az életem..és Áronét is. Baromi nagy mázlija volt, hogy pont mellettem akart megfulladni mert így legalább kimenthettem a deszkámmal. (akkor büszke is voltam magamra. Csak azt fájlaltam, hogy a só még mindig marta a torkomat)... A vihar hamarosan elült. A tenger közepén lebegtünk egy árbóc darabkával. Elég kétségbeejtő helyzet. Hiába forgattuk a fejünket, közel-távol egy kóbor lelket sem láttunk. Mivel valamerre el kellett indulnunk, elkezdtünk lábtempózni. Áronnak eleinte ezzel voltak gondjai, de hamarosan belejött...Jó pár óra telt el így. A lábtempózás abba maradt. Éhesek és fáradtak voltunk. Segítségért kiáltva kémleltük a környéket...Valahol messze a távolban mintha egy vitorlát láttunk volna. Először azt hittem, hogy az éhségtől már képzelődöm, de mivel Áron is látta arra a követekeztetésre jutottam, hogy a vitorla tényleg ott van. Sőt...közeledik. Ettől új erőre kaptunk és eszeveszetten lábtempóztunk a a kis vitorlásig....A hajón egyetlen egy ember volt, de ez az egy ember legjobbak közül való. Amint megpillantott minket, rögtön felénk indult, hogy kihúzzon. Azért írom le, hogy milyen kedves volt, mert mikor rá döbbent, hogy ellenséges táborból származunk, nem hajított vissza a tengerbe. Közölte velünk, hogy kénytelen le adni a foglyokat az egyik hadiszálláson, de ugyon olyan szívélyes maradt, mint eddig volt. Nagyjából a külselyére is emlékszem: kb 15 év körüli fekete hajú fiú volt. Világosbarna farmernadrágot és piszkosfehér inget viselt. Az övén egy tőr lógott. Leginkább a szeme fogott meg. Szerintem rajta kívül senkinek sincs ilyen mélykék szeme. Gabrielnek hívják... Ezt a napot életem legjobb napjai közé soroltam. Gab. bármiről szívesen beszélgetett velünk. Mikor megtudta, hogy a hajókhoz igazából semmit nem tudunk a hajózásról, megtanította hogy hogyan kell irányítani a kis vitorlást. Annyira jól éreztük magunkat, hogy el is felejtettük, hogy tulajdonképpen hadifogjok vagyunk. Sajnos másnap elértük a partot. Eddig eszembe sem jutott, hogy ilyen hamar itt kell hagynunk a kis hajót. Minél közelebb értünk a szárazföldhöz, annál inkább hatalmába kerített a kétségbeesés. Utolsó elkeseredésemben könyörögtem Gabrielnek, hogy nehagyjon itt minket ezen a komor szigeten. Látszott rajta, hogy neki sincs ínyére a dolog de nem tehetett mást... A szigeten azonnal bedugtak egy apró cellába. Mivel rajtunk kívül legalább 6-an voltak már bent, elég szűkösen fértünk el. Börtönünk 3 oldala kőből volt, a 4-en vastag vasrácsok választottak el minket a külvilágtól. A rácsok mellett egy hosszú meder nyúlt el. Valamikor víz folyt benne, de az jó pár évvel ezelőtt lehetett...Csak ültem a földön és néztem ki a fejemből. Végig gondoltam az egész eddigi történetet. Körbe néztem és egyszerűen nem hittem el, hogy ez a valóság. Képtelenségnek tűnt, hogy ez a sok csodálatos (néha félelmetes) dolog mind megtörtént velem. Mikor le vontam ezt a következtetést eszembe jutottak az unalmas hétköznapok, és elnevettem magam. (A Valóságban is mindig azon szoktam rágódni, hogy most álmodom-e vagy mindez valóban megtöténik velem). Mikor már nem volt semmi amin elgondolkodhattam volna, eszembe jutott Gabriel. Nagyon hiányzott. Bármit megadtam volna, hogy mégegyszer lássam az életben...Nem kellett sokáig várnom. A kiszáradt mederben egy apró csermely futott végig, ami folyamatosan dagat. Mikor már folyó nagyságú volt, kitört a pánik. A körülöttem lévő gyerekek eszeveszetten ordibáltak és a rácsokat döngették. Én csak ültem és vártam. Éreztem, hogy vége a balszerencsés időszaknak. Egyszerűen tudtam, hogy Gabriel jön vissza értünk... Mire megjelent a kis vitorlás a többiek rést ütöttek a börtön falán, és vidáman kiabálva ugráltak fel Gabriel hajójára. Boldogan rohantam utánuk én is. Miután felkapaszkodtam a hajóra, rögtön Gabriel nyakába ugrottam. Ő meglepődött ezen a gesztuson, (hiszen alig két napja ismertük egymást) de nem szólt egy szót sem, csak mosolygott...Jó pár hetet töltöttünk együtt a kis hajón. Kiderült, hogy Gabriel az egyik legtehetségesebb hajós az ellenséges oldalon és éppen az első igazi hajójáért indult, mikor "összefutott" velünk. És mivel az a fene nagy szíve megesett rajtunk, elképzelhető, hogy mégse lehet kapitány. Ezt hallva szörnyű bűntudatom lett, de Gab azt mondta, hogy az egész nem olyan fontos. Nem igazán hittem neki, de legalább a lelkiismeret furdalásom enyhült valamennyit...Kb. két hét múlva találkoztunk egy hajóval. (Ami a mi oldalunkon állt.) Így elbúcsúztunk Gabrieltől és átmásztunk a háromárbócos fedélzetére... Ennek a hajónak már megvolt a teljes legénysége így a kapitány max csak három embert volt hajlandó befogadni. Nekünk többieknek a kezünkbe nyomott egy térképet és utunkra bocsátott egy mentőcsónakkal. Egy hónappal ezelőtt egy ilyen helyzetben elsírtam volna magam, de az elmúlt hetekben Gabrieltől rengeteg mindent tanultunk, így egyszerűen jól éreztük magunkat...Újabb hajóra bukkantunk...Nem hittem a szememnek a kapitányi emelvényen Kinga állt...Este egy jót beszélgettünk, bár Kinga végig elég feszült volt. Elég sokáig tartott mire kibökte, hogy mi a baj. Igazából nem ő volt a kapitány, hanem egy vén iszákos kalóz akit nem igazán érdekelt ez az egész háborúsdi. A baj azzal volt, hogy már három hete nem kaptak szelet és semmi élelmük nem maradt. És miután mindezt elmondta figyelmeztett, hogy ne Kingának, hanem Marynek. (Én hülye, hogy erre nem gondoltam. Kinga mindig is azt szerette volna, ha Marynek hívják) ezen jót nevettem. Utána szóltam neki, hogy ha lehet akkor engem se szólítson Dórinak. Elmondtam neki mindent amit Árontól hallottam. Ezen ő nevetett. Megemlítettem neki, hogy esetleg hazamehetnénk...Nem akart jönni. Kijelentette, hogy ő marad. Mindig egy hasonló kalandról álmodott és esze ágában sincs visszazuhanni az unalmas hétköznapokba. "Unalmas hétköznapok"?? Ezen egy kicsit meglepődtem. Hogy lehetnek egy boszorkánynak unalmas hétköznapjai?? Hiszen Kinga varázsereje is megszűnt ebben a világban. Bántott, hogy hiába tettem meg ezt a hosszú kínkeserves utat. A fél világot tűvétettem miatta, ő meg a képembe röhögött. Mit mondhatnék, elég pofátlanul viselkedett. Másnap megpróbálta kiköszörülni a csorbát, de engem annyira hatalmába kerített az önsajnálat, hogy meg sem hallottam... Már 4. napja voltunk a hajón és a még mindig szélcsend volt. Délután Kinga egy hajót pillantott meg a távolban. Kikaptam a kezéből a távcsövet, hogy én is láthassam...Nagyot dobbant a szívem. A távoliháromárbócos fedélzetén Gabriel állt kapitányi díszben. Ekkor döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok belé...Talán ő is szeret engem...Ettől a tudattól teljesen megrészegültem. Kinga azt hitte, hogy a hajó látványától vagyok ennyire feldobódva. Ő is velem együtt ugrált örömében. Segítséget remélt a hajótól. Nem akartam elrontani az örömét, így nem említettem, hogy a távoli folt egy ellenséges hajó. Előbb utóbb úgy is rájön...Sajnos inkább előbb jött rá, mint utóbb. Kétségbeesésében majdnem elsírta magát. Megtudtam érteni. Már három napja nem ettünk egy falatot sem. Engem is mardosott az éhség de Gabriellen kívül nem nagyon tudtam másra gondolni. (Egészen idáig) Most ahogy láttam Kinga karikás szemeit Gabet is hajlandó voltam hanyagolni pár órára. Ki kellett találnom valamit. Lehetőleg még mielőtt feltámad a szél. Az jutott eszembe, hogy pár emberrel átevezek Gabhez és nyíltan segítséget kérek tőle. Egyszer már segített. Most is segítenie kell...Bár mennyire is kilátástalannak tűnt a helyzet, Kinga nem akart elengedni. Hiába mondtam meg neki, hogy ismerem a kapitányt, nem volt hajlandó átküldeni egy ellenséges hajóra. Végül mégis be kellett látnia, hogy ha nem teszünk valamit, hamarosan éhenhalunk. Mivel nem volt jobb ötlet, a csónakot vízre tették és pár emberrel áteveztem a háromárbócosra...Gabriel mikor meglátott elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, de közben arra koncentráltam, nehogy elájuljak. Most éreztem csak, hogy milyen éhes vagyok. Pár pillanatra megszédültem és piros meg kék foltokon kívül semmi mást nem láttam...Gabriel nem akart segíteni. Nekik is csak két napra elegendő ennivalójuk volt, (csökkentett fejadaggal.) Szomorúan elmosolyodtam. Pár percig némán bámultam magam elé. Nem tudtam mit mondjak. Végül mégis megszólaltam. De mintha nem én lettem volna. Azt mondtam, ha ad a többieknek egy kis ennivalót, akkor én itt maradok túsznak. Semmi reményt nem fűztem ehhez a mondathoz. Ennél nagyobb ostobaságot nehéz lett volna mondani. Arra gondoltam már úgyis mindegy. Kijelentettem, ha nem segít akkor a tengerbe ugrok. Senki nem hitt nekem. Persze, hogy nem akartam beleugrani abba az undorító sós vívbe, de miután a legénység fele hahotára fakadt meggondoltam magam...Neki futottam és átugrottam a korlát fölött. Elnyelt a tenger. Csak süllyedtem és süllyedtem. Nem akartam meghalni. Azt reméltem, hogy Gabriel utánam ugrik. Csak vártam és süllyedtem...Hiába...Már alig maradt levegőm. A sós víz csípte a szemem. Lemondtam az életemről...Még láttni véltem a felszínen egy sötét foltot, mielőtt elvesztettem az eszméletemet... Nem haltam meg. Egy szobában voltam. Ágyban feküdtem. A ruháim egy szekrényen száradtak. Nem tudtam hol vagyok. A hasam hatalmasat kordult. Nem mozdultam. Vártam. Fogalmam sem volt mire. A szoba tulsó oldalán egy ajtó nyílt, majd csukódott...Gabriel lépett be a szobába, kedves mosollyal az arcán...Kb. egy hónapot töltöttem a hajón hadifogolyként, bár azt, hogy fogoly vagyok senki nem éreztette velem. Eleinte vendégnek, majd a legánység teljesjogú tagjának éreztem magam. Még ajándékot is kaptam. Egy ruhát. Nem akármilyen ruhát. Ennek a ruhának varázsereje van. Ha piszkos megtisztítja magát, ha elszakad megvarrja magát. Az benne a legjobb, hogy álmaimban mindig ezt hordom: Fehér hosszúujjú, csónaknyakú ing. Drapp színű halásznadrág, hosszúszárú, fekete csizma. Övnek egy hatalmas, hosszú piros selyemkendőt kaptam...Ezen a hajón úgyéreztem mindent megtehetek. Kírától rengeteg dolgot tanultam. (Persze a többiektől is) De ő egészen különleges lány volt. Azt hiszem körülbelül 20 éves lehetett, de nem vagyok benne egészen biztos. Annyi bölcs dolgot tudott mondani ami egészen biztos nem férhet egy ilyen fiatal lány fejébe. Nagyon megkedveltem. Azt hiszem ő is engem, ugyanis nekem ajándékozta a bűvös táskáját. Ebbe a táskába végtelen mennyiségű dolgot beletehetek és mégsincs súja. Ezt a táskát minden álmomban magamnál tartom... Rengeteg kalandot éltem át újdonsült barátaimmal és elmondhatom, hogyy azok a napok voltak életem legszebb napjai. Egy idő után mégis mehetnékem támadt. Voltak napok mikor nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg kell találnom Kingát. Elvégre ezért jöttem át ebbe a másik világba. Ilyenkor képes voltam órákat tölteni a hajó oráában a tengert figyelve. Arra vártam, hogy megpillantsam azt a hajót, amin Kinga és Áron utazik. Hiába vártam a hajó soha nem jött. Pár hét múlva elmúlt ez a letargikus hangulat. Ennek talán az volt az oka, hogy rengeteg ellenséges haóval találkoztunk (amiket sorban kifosztottunk). Elképesztő, hogy azok a hajók mennyi mesés kinccsel voltak megrakva . Az igazat megvallva nevetségesnek találtam, hogy ennyi fölösleges csecsebecsét szállítanak magukkal. Ha én lettem volna a kapitány a felét mindig a hajón hagytam volna, Gabriel okosabb volt. Ő tudta, hogy mit mire lehet és érdemes elcserélni...Egy ilyen rablás után egyszer segítettem a ládákat átcipelni a mi hajónkra. Az egyikben megcsillant egy érdekes háromszög alakú pici arany medál. Nem tudom miért, de amikor senki nem figyelt elvettem és zsebre vágtam. Szörnyű bűntudatom volt és rettegtem attól, hogy mit szólnának a többiek, ha megtudnák,hogy loptam a hadizsákmányból. Napokig rá sem mertem nézni a medálkára...Újabb kincsekkel megrakott ellenséges hajó került az utunkba, így újabb zsákmányra tettünk szert. Újabb ládát cipeltem a hajófenékbe amiben szintén ott világított egy aprócska arany medál. Ezt is elvettem. Este alaposan megvizsgáltam a medalionokat. Mindegyik közepén volt egy aprócska ékkő. Az elsőben vörös, az újonnan szerzettben pedig kék. Mintha a tüzet és a vizet jelképezték volna. Ebből sejtettem, hogy kell még kettőnek lennie. Levegőnek és földnek. Ez után a következtetés után minden időmet arra szántam, hogy megtaláljam a másik két medált. Azonban mielőtt ez megtörtént volna történt egy kisebb csoda: A láthatáron felbukkant a hajó ami miatt annyit gyötrődtem. A fedélzeten ott volt Kinga és Áron is...Azt hittem, hogy ha újra Kinga mellett leszek minden magától meg fog oldódni. Csalódnom kellett. Egy rozoga lélekvesztővel hánykódtunk a tengeren. A apitány egy tehetetlen részeg állatt volt, Kinga (vagyis Mary) próbált úrrá lenni a hejzeten (több) kevesebb sikerrel. A hajó legénysége egy csapat kiskamaszból állt, akik nagyjából annyira értettek a hajózáshoz, mint én a c-tubázáshoz. (vagyis semennyire) A legrosszabb, hogy Áron is magába volt zuhanva. Sokszor olyan kifejezés ült az arcán, ami még a legélettelibb embert is teljes letargiába tudta volna kergetni. Régi "jó" szokásom ismét visszatért. Naphosszat bámultam a horizotot hátha felbukkan egy 'másik' hajó... /by: Evana/

Evana

Előzmény | 2006.09.02. 09:54 - #1

Ide várjuk az általad írd történeteket, novellákat.

[12-1]